Különleges Félisten

4. rész

Miközben Apollónnak mormogtam magamban eszembe jutott, mikor legelőször találkoztam vele.

~~~~~~~~

 A Félvér Tábor erdejében sétálgattam, mert az idióta hermészesek megint felidegesítettek és le kellett nyugodnom. Kiértem egy tisztásra ahol volt egy kisebb kőszikla. Ott ült Ő a lantját pengetve, néha énekelt is egy kicsit. Három-négy méterre tőle megálltam és csodálkozva hallgattam. Azt hittem nem vett észre. Egy kis idő után abbahagyta és sóhajtott egyet. Majd elmosolyodott.

     - Szép volt ugye? - kérdezte, majd felém pillantott. Megijedtem egy kicsit, de megembereltem magam és közelebb mentem hozzá. Tisztes távolságban megálltam tőle. Egymás szemébe néztünk, de én megtörtem a szemkontaktust. Ő egy isten, gondoltam, tisztelettel kell vele viselkednem, nem nézhetek a szemébe. Ránéztem a lantjára és inkább azt figyeltem. Egy idő után kezdett kicsit kínos lenni, de a csendet ő törte meg.

     - Kipróbálod? - kérdezte egy meleg mosollyal. Már tiltakozni akartam volna, amikor folytatta. - Gyere nyugodtan.

Egy kicsit remegő lábakkal még közelebb mentem hozzá. Óvatosan megfogta a karom és odahúzott magához. Lehúzott maga mellé a sziklára, majd az ölembe rakta szeretett hangszerét. Megfogta a két kezem és megmutatta, hogyan kell tartanom.

     - Most pengesd meg. - szólt. Óvatosan a húrokhoz nyúltam, és végighúztam rajtuk az ujjaimat ezzel tiszta hangokat kicsikarva a hangszerből. Még próbálkoztam egy kicsit, majd visszaadtam Neki. 

     - Egész ügyes vagy. Hogy hívnak? - kérdezte a szokásos mosolyával.

     - Alisha. 

Egy ideig csendben ültünk egymás mellett, de aztán eszembe jutott, hogy én nem vagyok normális. Itt beszélgetek egy istennel, akinek a gyerekei velem egyidősek. Idegesen pattantam fel majd magamra varázsoltam a szokásos 'nemérdekel' arcomat. 

     - Örülök, hogy megismerhettem, de attól tartok mennem kell. - válaszoltam hidegen. Értetlenkedve nézett rám, majd ő is felállt.

     - Mi történt? Az előbb még olyan nyugodt voltál.

     - Sajnálom, hogy csalódást kell okozzak, de ilyen vagyok. - mondtam, majd hátat fordítottam és elindultam. 

     - Szerintem meg nem. Hagyd, hogy bebizonyítsam neked! - kiáltott utánam.

     - Mi értelme lenne? - pördültem meg dühösen. - Maga is egyedül hagyna, mint mindenki. Úgyhogy ha megbocsájt nem engedem magamhoz közel, mert nincs rá szükségem, hogy még valaki átvágjon. - köptem a szemébe, amit rögtön megbántam, ahogy kimondtam. Ijedtemben kitágult a szemem és hátrébb léptem. Szerencsére nem láttam dühöt a szemébe.

     - Bebizonyítom neked Alisha, hogy én nem foglak magadra hagyni! - mondta mélyen a szemembe nézve. Nem hittem neki.

De betartotta a szavát. Rendszeresen meglátogatott. Én pedig lassan beleestem.

~~~~~~~~

Most meg itt fekszek gyengén, védtelenül az utcán, miközben két ismeretlen szörny közeledik felém röhögve. Az egyik megáll közvetlen elém és felemeli négy karját, hogy rám mérje a végzetes csapást. Ijedten szorítottam össze a szemem, de az ütés elmaradt. Elém ugrott valami sötét, ami elütötte a felém suhanó karokat. Ez az a férfi volt, aki megpróbált elvinni a sikátorban! Kirántotta az ezüstös derengéssel körülvett kardját és nekitámadt a szörnyeknek. De az volt a legfurcsább az egészben, hogy a hátán pihent két fekete szárny. Nem borította toll, a végei viszont élesnek tűntek. Hirtelen kitárta őket és forgott egyet. A szárnyával megvágta a szörnyeket, akik mérgesen próbáltak a borotvaéles végtagok elől elugrani. A férfi gyorsan támadt és végül sikeresen aranyporrá változtatta őket. A kardját megtörölte a fekete pólójába, majd elrakta annak hüvelyébe. Ezután felém fordult és elkezdett hozzám sétálni. Megpróbáltam hátrébb húzódni, de nem volt elég erő a karomban, a lábamat, pedig nem tudtam megmozdítani. Amikor a fickó észrevette, hogy megpróbálok menekülni egy barátságos mosollyal ajándékozott meg és leguggolt elém. A lábamhoz nyúlt, mire fájdalmasan felnyüszítettem, de nem nagyon hatotta meg. Kiegyenesítette azt és lefektetett a hátamra. Ellenkezni nem nagyon tudtam, de ha szemmel ölni lehetne, akkor ő már nem élne. Kivett valamit a zsebéből és felém nyújtotta. Egy kis ambrózia volt. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, mire vette az adást és beletette a számba. Nagyot nyögtem a megkönnyebbüléstől, amikor éreztem, hogy kezd alábbhagyni a fájdalom a lábamban. Még  mindig fájt, megmozdítani nem tudtam, de azért jobb volt egy kicsit. Utána egy kis nektárral is megitatott, aminek olyan íze van amit a legjobban szeretünk. Engem a sütire emlékeztetett, amit Apollón sütött nekem az 1 hónapos fordulónkra. Nem igazán volt valami finom, meg is égett, de nagyon jó érzéssel töltött el, hogy van akit érdeklek. A fickóra néztem, aki lábamat kötötte be egy hosszú fáslival.