Különleges Félisten

5. rész

- Nem! Biztos, hogy nem! - mondtam, mikor végignéztem a szekrény tartalmán. Tele volt ruhákkal. De nem is az ilyen egyszerűkkel, hanem ilyen színes, habos-babos ruhákkal.

- Alisha. - sóhajtott fáradtan Lauren. - Kérlek. Válassz valamit.

- Az összes istenre! Biztos, hogy nem veszek fel ilyet!

Kétségbeesetten mentem a többi szekrényhez azt remélve, hogy találok egy elfogadhatót. A szélsőbe meg is találtam amit kerestem. Felsők és nadrágok.

- Há há! - kiáltottam fel boldogan.

- Sajnálom Alisha, de ruhában kell megjelenned. - lombozott le azonnal.

- Ajj! Akkor segítesz egy kevésbé csicsásat és valami sötétet keresni? - kérdeztem

Végül megegyeztünk egy egyszerű, minden minta nélküli, földig érő sötétzöld ruhában. Nagy nehezen felvettem. Szerencsére sikerült Lau-t lebeszélnem a magassarkúról. Amikor beakarta fonni a hajam, idegesen sepertem el a kezét. Végül úgy hagytam az egyenes, fekete hajamat, ahogy volt. Amikor késznek nyilvánított, kiléptünk a szobából. Az ajtó mellett ott állt Alastair, aki alaposan végignézett rajtam, majd bólintott.

Elindultunk a sötét folyosókon kanyarogva. Én idegességemet próbálva leplezni lépkedtem, miközben próbáltam rájönni, hogy miért nem sülök meg, ha itt vagyok az Alvilágban. Illetve semmit sem hallottam, pedig Nico mesélte régebben a táborban, hogy ez a hely a fájdalmas sikolyoktól hangos. Egy hosszú lépcsősoron mentünk le, aminek széles, lapos korlátja volt. Legszívesebben lecsúsztam volna rajta, de megakadályozott a fájó lábam, és hogy két oldalról körül voltam véve. Egy idő után Lauren levált tőlünk, így a férfival csak ketten sétáltunk tovább. Megálltunk egy magas és széles ajtó előtt, ami mellett két őr állt. Biccentettek Alastair-nek, majd kinyitották az ajtókat. Kísérőm határozott léptekkel indult be, mire egy kicsit lemaradva követtem.

Valószínűleg a trónteremben lehettünk, ugyanis a terem végén lévő kis lépcső tetején egy trón volt. Most már kétségtelen, hogy egy isten vagy istennő palotájában vagyok, csak azt nem tudom, hogy melyikében. Ahogy közelebb mentünk megláttam egy férfit ülni a trónon. Fekete és sötétszürke ruhát viselt. Szintén fekete haja volt. Mellette egy nagy pokolkutya terpeszkedett és halkan morgott, míg a gazdája meg nem simogatta a fejét. Sokkal nagyobb, mint a táborban lévő Mrs.O'Leary . Annyira elmerültem a kutya tanulmányozásába, hogy majdnem belementem Alastair-be, aki megállt. Meghajolt. Mikor szúrósan rám nézett én is produkáltam valami pukedlis meghajlást. De hát a táborban harcolni tanítanak, nem az illemre. És mivel én az egész életemet ott éltem le, így ezek a dolgok nem nagyon mennek. Mikor intett a trónuson ülő férfi kihúztuk magunkat.

- Köszönöm Alastair. - szólalt meg hideg, hátborzongató hangon, ami miatt akaratlanul is összerezzentem. - Megköszönném, ha magunkra hagynál.

- Igenis, uram.

Alastair még egyszer meghajolt, majd kifelé indult. Közbe még vetett felém egy 'viselkedj' pillantást. Kiment és utána becsukták az ajtókat. Én kérdőn néztem az előttem lévő istenre, egy csöpp jelét sem adva a félelmemnek. Szempárbajunknak a kutyája vetett véget. Leugrott a lépcsőről és morogva felém indult. Én nem mozdultam, hanem mélyen a szemébe néztem. Odaért mellém, de nem bántott, csak mögém ment. Éreztem, hogy közelebb jött és megszagolt. Én még mindig nem mozdultam. Elém jött és leült. A morgást abbahagyta. Olyan nagy volt, hogy a feje az enyémnél jóval magasabban volt. Mélyen a fekete szemébe néztem, mire lehajtotta a fejét. Mondhatni meghajolt. Úgy meglepődtem, hogy léptem hátra egyet. Felemelte a fejét és közelebb dugta. Óvatosan hozzáértem a kezemmel és megsimogattam azt. Nem húzódott el, nem támadott. Egy halvány mosolyra húzódott a szám, hisz annyira szeretem az állatokat, most meg itt simogatom az egyik legveszélyesebbet.