Különleges Félisten

6. rész

Miközben a puha kétszemélyes, vörös takaróval lefedett ágyon feküdtem, megfogtam a nyakamban lógó nyakláncot. Egy birodalmi aranyból készült napot ábrázolt. Szerteágazó fénycsóvái szimmetrikusan nyújtózkodtak. Apollóntól kaptam. Amikor az egyik együtt töltött éjszakán fent ültünk egy a táborhoz közeli sziklán, akkor rakta a nyakamba. Azt mondta, hogy így mindig velem lesz. Azóta le se vettem és mindent elszoktam mesélni a nyakláncnak. Elég hülyeségnek tűnik, de engem sokszor megnyugtat.

- Alisha - hallok meg egy női hangot az ajtó felől. Oda nézek és látom, hogy ott áll Lauren aggódó arccal. - Jól vagy? - kérdezte. Észre se vettem, hogy könnyek folynak végig az arcomon. Gyorsan letöröltem és felpattantam az ágyról.

- Persze, ne aggódj! - láttam az arcán, hogy nem hisz nekem, de szerencsére nem kérdezett rá.

- Csak azért jöttem, mert az urunk vacsorához hívat.- mondta, mire bólintottam. - Megkérdezhetem, hogy honnan ismered az urat?

- Ismerősök vagyunk. Egy kis ideig itt maradok a kastélyban. - mondtam szemrebbenés nélkül a betanult hazugságot. Kifele nem mutattam, de belül mardosott a bűntudat, amiért hazudtam.

- Értem.

Odalépett és kivett egy mélykék, kissé réteges ruhát. Annyira megtetszett a fazona, hogy szó nélkül vettem fel. Egy kisebb uszállyal rendelkezett, ami nagyon tetszett. Gyorsan felkontyoltam a hajam és belenéztem a tükörbe. Egészen meglepődtem. Bármennyire is utálom a ruhákat, most úgy éreztem magam benne, mint egy hercegnő. Egy boldog mosolyra húztam a számat, amit azzal a lendülettel állítottam vissza az alaphelyébe. Nem kéne most ilyen boldognak lennem. Apollón eltűnt, van egy próféciám ami leírja, hogy lehet meghalok, szóval nincs okom mosolyogni. Kiléptem a szobából, ami előtt ismét ott várt Alastair. Meghajolt, majd karját nyújtotta, amibe belekaroltam.

- Már tudod ki vagy, igaz? - kérdezte, miután már egy pár perce sétáltunk.

- Igen. - válaszoltam halkan.

- Na és mi a véleményed?

- Hát nagyon meglepődtem. - mondtam egy halvány mosollyal. - De valamilyen szinten örülök, hogy végre kiderült.

Ezek után némán folytattuk utunkat, míg a tróntermet is elhagytuk. Egy nagy kétszárnyú ajtóhoz értünk, ami magától kinyílt. Alastair nem jött be, hanem megállított és maga felé fordított. Megfogta a kezem és miközben meghajolt lehelt rá egy csókot.

- Jó étvágyat kisasszony! - mondta egy csibészes mosollyal. Én erre fintorogva, de pukedliztem egyet.

Elfordultam tőle és beléptem a terembe. Középen egy hosszú asztal helyezkedett el, ami telis-tele volt étellel. A székek közül csak hárman ültek. Az asztalfőn felismertem Ereboszt, a másik két ember nekem háttal ült. Közelebb lépkedtem, mikor az isten észrevett.

- Alisha! Gyere kérlek. - mondta, mikor gyorsan pukedliztem egyet. - Had mutassam be neked a fiatalembereket.

A fiúk felálltak amikor odaértem hozzájuk. Rájuk néztem és szinte magamat láttam csak fiúban. A hozzám közelebb lévőnek koromfekete haja, barna szeme és kissé pisze orra volt. A mellette ülő sötétbarna hajkoronája eléggé elütött a zöld szemeitől. Bal arcán egy heg látszódott. Mindketten biccentettek, mire én is így tettem.

- Alisha, ők itt Matthias és Kyrian. - mutatott a barna hajúra, majd fivérére. - Fiúk, ő Alisha, a lányom.

Rájuk néztem, de szerencsére nem láttam semmi negatívat az arcukon. Leültem velük szembe és elkezdtünk enni.