Különleges Félisten

7. rész

Másnap izgatottan keltem. A fiúk megígérték, hogy körbevezetnek a kastélyban és bemutatják a barátaikat. Gyorsan megreggeliztem, majd a szekrényhez lépve felvettem egy kényelmes, nem túl csicsás nadrágkosztümöt. Kopogást hallottam az ajtómon, mire odaléptem és kinyitottam. Matt és Ky állt ott.

     - Sziasztok! Gyertek be légyszi, még kell egy kis idő.

Bejöttek és tétován megálltak a szoba közepén. Olyan elveszetten álltak ott, hogy felnevettem.

     - Üljetek már le! Kértek valamit?

     - Nem köszi. - válaszolt Matt.

Gyorsan kifésültem a hajam és összefogtam. A napos nyakláncomat beleraktam a nyakamba. Le kellett vennem, mert nem tudtam a kosztümöt magamra venni. Mosolyogva végigsimítottam rajta és beraktam a felsőm alá. Ránéztem a fiúkra, akik engem figyeltek. Felálltak és az ajtó fele vették az irányt. Már egy ideje sétálgattunk, mikor Ky nem bírta tovább és megkérdezte.

     - Honnan van az a nyaklánc?

     - Egy kedves barátomtól kaptam. - válaszoltam szűkszavúan.

     - Na és ki az a barátod?

     - Nem számít. Úgyse ismered. - hazudtam.

     - Hátha. - nyaggatott.

     - Ky! Ha nem akarja elmondani nem mondja. Ne legyél már ennyire túlaggódó! - védett meg Matt, mire megajándékoztam egy mosollyal.

Tovább mentünk, mikor meg láttam a hosszú, kanyargós lépcsősort, ami a földszintre vezet. A tetején megálltam és elgondolkoztam. Elég széles a korlátja, úgy látom, hogy a végén sincs semmi. A fivéreim, közben elkezdtek lefelé menni, de mikor látták, hogy megálltam hátrafordultak.

     - Nem jössz? - kérdezte Matt, mire elvigyorodtam.

Neki futottam és dáma ülésben felpattantam a lépcső korlátjára. Hangosan nevetve suhantam lefele, miközben intettem a lefagyott testvéreimnek. Mikor a végéhez értem ellöktem magam, hogy lábra érkezzek. A padló csúszósabb volt, mint amire számítottam, mert folytattam a csúszást. Végül a fal állított meg, aminek hangos koppanással mentem neki. Egyensúlyomat elvesztve fetrengtem a földön, még mindig kacagva. Két lábat láttam meg a látóteremben, mire felpattantam és leporoltam magam. Egy fiú volt az, kicsit lehetett idősebb, mint én. Nem volt szárnya, íj volt a hátán. Halvány mosollyal figyelte, ahogy próbálom összeszedni magam. Mikor sikerült meghajolt, mire pukedliztem egyet.

     - Még nem láttam itt. Nemrég érkezett? - érdeklődött

     - Igen. Alisha vagyok. - mutatkoztam be.

     - Christopher. 

Közben megérkeztek a fivéreim is, akik arcán még mindig döbbenet uralkodott.

     - Hogy lehetsz ennyire... - kezdte Ky, de leintettem.

Matt közben észrevette a mellettem állót, mire széles mosolyra húzta a száját. Odalépett hozzá és megfogta a kezét. Felém fordult.

     - Alisha, hagy mutassam be Chris-t a barátomat. - mondta elpirulva. Most az én sorom volt, hogy elmosolyodjak.

     - Örülök, hogy megismerhetlek.

     - Részemről a szerencse, hogy megismerhetem kisasszony. - mondta udvariasan, mire az arcomra fagyott a mosoly. Ky megragadta a kezem és elhúzott, tudván, hogy mi következik.

     - Örülök, hogy végre találkoztatok Chris, de ha lehet ne hívd kisasszonynak, mert utálja. Maradjon az Alisha. 

     - Rendben.

Még beszélgettünk egy kicsit, majd elváltak útjaink. Mi folytattuk a túrát. Bejártuk szinte az egész kastélyt. Találkoztunk Ky barátnőjével, kivel szinte rögtön összemelegedtem. Bemutattak még a barátaiknak, akikkel együtt harcoltunk szinte egész nap. Edzés után Lauren-nel sétálgattam aki levitt a konyhába, ahol miután mindenkit meggyőztem, hogy ne hívjanak kisasszonynak  sütöttünk közösen egy finom földi süteményt. Miután jól belakmároztunk a fivéreim keresésére indultam. A szobájukat nem mutatták meg, így nem tudom hol laknak. Jobb híján a trónterembe indultam. Az őrök szó nélkül beengedtek. Apám a trónon ült, fivéreim előtte álltak. Valószínűleg vitatkoztak, de csak a végét halottam.

     - Mégis ki lehet az a félvér? - kérdezte apám szigorú hangjával.

     - Fogalmam sincs. - válaszolták egyszerre.

Ekkor láttak meg engem. A fiúk biccentettek, apám arca láthatóan kisimult. 

     - Sziasztok! - köszöntem. Majd apám felé pukedliztem egyet.

Ekkor vettem észre a falnál kuporgó pokolkutyát. Valószínűleg megérezte, hogy itt vagyok, mert felállt és elkezdett felém szaladni. Átugrott és Ky-t vette üldözőbe, aki ijedten próbált elszaladni az állat elől. Matt egészségesen kiröhögte és Erebosz-on is láttam, hogy élvezi a műsort.

     - Apám! Állítsd meg! - kiáltott Ky futás közben

     - Te próbáltál meggyőzni fiam, hogy méltó vagy a felszíni feladatra, amit fivéredre akartam bízni. Bizonyítsd be, hogy megbirkózol a nehéz feladatokkal. - mondta szigorúan, de látszott a szeme csillogásából, hogy csak ingerelni akarja fiát.

     - Ajj már! - csattant fel.

Egy pár perce már kergetőztek, mire megsajnáltam fivéremet. Szegény már alig állt a lábán, a pokolkutya viszont kitartóan követve. Matt pedig még az állatot biztatta. 

     - Elég! - kiáltottam, mire az állat rögtön megállt és felém kocogott.

Megállt előttem, mire megsimogattam a fejét, közben jó kutyákkal bombáztam. Felnéztem és két döbbent tekintettel találtam szembe magam. Mivel apám már látta, hogy kifejezetten kedvel a kis kedvence, így nem hatotta meg.

     - Ezt hogy csináltad? - kérdezte Matt.

     - Fogalmam sincs. - vontam meg a vállam. Közben Ky is közelebb merészkedett.

     - Nem tu....csihnál... köhsznöm. - lihegte, amiből semmit sem értettem.

     - Na most úgy is, hogy én is értsem. - mondtam, mire vett egy nagy levegőt.

     - Nem tudom, hogy csináltad, de köszönöm.

     - Szívesen.

Elköszöntünk apánktól és folytattuk a kastély feltérképezését. Mindenhol sötét színek uralkodtak, amit meg is értek, hisz a "ház" ura a sötétség istene. Megmutatták a szobájukat, ami egész messze volt az enyémtől és biztos vagyok benne, hogy segítség nélkül nem tudnék visszatalálni. Szerencsére Matt visszakísért, miután Ky bejelentette, hogy dolga van. Miközben haladtunk jól kifaggattam Chris-ről. Ő is kérdezte, hogy hogy állok a fiúk terén, majd felajánlotta, hogy bemutat majd pár rendes haverjának.

     - Nem szükséges köszönöm. - viszakoztam azonnal.

     - Barátod van? - kérdezett rá. Nem tudtam hirtelen, hogy mit feleljek.

     - Igen. - válaszoltam kisebb gondolkodás után.

     - És tőle kaptad a nyakláncot?

Bólintottam, mire abbahagyta a faggatózást. Ez az a dolog amit leginkább tisztelek benne. Ha valamit nem akarok elmondani neki, akkor ne kezd el faggatózni, hanem várja, hogy megnyíljak előtte. Ebben szöges ellentéte a fekete hajúnak. Ky mindig mindent tudni akar, meg akarja mondani mit csinálhatok és mit nem. Nagyon meg akar védeni, néha túlságosan is. Matt mindig mosolyog, míg Ky csak akkor, ha nincs más ott rajtunk kívül. Egy kicsit Nico di Angelo-ra emlékeztet.

Miután elköszöntünk egymástól Matt-tel lefekvéshez vettem az irányt. Engedtem a kádamba vizet és belefeküdtem. Megfogtam a nyakláncomat és egy lágy csókot leheltem rá, majd belekezdtem a napom ecsetelésébe. 

Miután végeztem fáradtan hajtottam álomra a fejem.