Különleges Félisten

12. rész

Sziasztok! Azért írok ide előre, hogy mindenképp elolvassátok! Elérkeztünk Alisha történetének utolsó részéhez.  Remélem tetszeni fog nektek ez a rész! Nemsokára ki fogok rakni egy epilógust, ami tényleg lezárja majd ezt a könyvet. Utána szeretnék egy olyan részt, amiben a ti kérdéseiteket válaszolom meg, a történettel, vagy bármi mással kapcsolatban, ezért arra kérlek titeket, hogy ez alá a rész alá, vagy majd az epilógus alá írjatok olyan kérdéseket, amikre kíváncsiak vagytok. Jó olvasást!

Ilyen magasból nem láttam, hogy hol vagyunk, de azt tudtam, hogy a Félvér Tábor felé megyünk. Egy kis idő után elég kényelmetlenné vált, ahogy Alastair tartott, így megütögettem a mellkasát, mire felém nézett.

     - Igazán élvezem ezt a fajta közlekedést, de lehet egy kérésem?

     - Mond, mi lenne az?

     - Engedj el. - kértem ártatlanul, mire megtorpant és egy helyen repült tovább.

     - Mi van? - értetlenkedett. - Le akarsz zuhanni? 

     - Bízz bennem kérlek! - kérleltem. - Repülj mellettem és ha közel leszek a talajhoz kapj el, jó?

     - Meg fogom ezt még bánni. - motyogta, majd eltartott magától.

És elengedett. Elkezdtem fejjel előre zuhanni, miközben széttártam a kezeimet és lábaimat. Éreztem, hogy Alastair követ. Elkezdett bizseregni a hátam, majd egy kiáltás után előbukkantak a fekete szárnyaim. Megpróbáltam őket széttárni, hogy siklani tudjak, ami elsőre sikerült. Mikor már megláttam New York városát úgy gondoltam, hogy ideje használnom is. Megpróbáltam megmozdítani, de nem sikerült. Már csak pár száz méterre voltam a talajtól, mikor sikerült egy olyan nagyot csapnom a szárnyaimmal, hogy biztonságos  távolságra emelkedtem a várostól. Alastair mellém siklott.

     - Elismert. - adtam meg a fel nem tett kérdésére a választ.

     - Szép szárny!

Pár perc múlva megláttam a Félvér Tábort, ami nosztalgikus érzéseket keltett bennem. A szemem enyhén könnybe lábadt a tudattól, hogy valószínűleg nem térhetek ide soha többé vissza. Egy gyors kézmozdulattal letöröltem a könnyet nem foglalkozva Alastair pillantásával. Tovább repültünk és szembetaláltunk magunkat a csatatérrel.

Borzalmas volt. A hatalmas terület két végén istenek álltak emberi alakukban. Apám csapatai nekem háttal álltak, míg a olimposziak velem szemben, de szerencsére olyan magasan repültünk, hogy senki nem vett észre minket. A csatatér közepén görög és római félistenek harcoltak alvilági lények ellen. Sok élettelen test hevert szanaszét. Ky és Matt is harcolt.

     - Menj le és ne mondd el nekik, hogy itt vagyok! - kértem Alastair-t aki szó nélkül engedelmeskedett. 

Kiszúrtam Nico di Angelo-t aki vállt vállnak vetve kaszabolta a szörnyeket Will-lel. Rájuk néztem és ez erőt adott. Olyanok voltak, mint én és Apollón. Teljesen mások, mégis összeillenek.  Még csapkodtam párat a szárnyaimmal, majd zuhanórepülésben hullottam alá a csatatér közepe felé. Az utolsó pillanatban bár fékeztem, nagy erővel csapódtam bele a földbe, homokot felszórva. Szárnyaimmal eltakartam magam, hogy ne menjen homok a szemembe, így nem tudták, hogy ki vagyok. Lassan széttártam a szárnyaimat, majd visszahúztam őket a hátamba. A harcolók a meglepetéstől lefagytak, de újra egymásnak estek volna.

     - ELÉG! - kiáltottam hangosan, mire abbahagyták. Mindenki visszahúzódott a térfelére.

Apám is visszahívta a szörnyeket és mérgesen, de büszkén nézett rám. Testvéreim értetlenül figyeltek, de ők se támadtak.