Close To Me [Tom Holland ff.]

🥀sixteen🥀

"Tomot elütötték"

Ez az egy mondat lebegett a fejemben, miközben futottam végig az utcákon, könnyes szemekkel. Nem hiszem el hogy pont most jön még ez is. Nagyon remélem hogy minden rendben lesz vele, mert ha nem én nem tudom mit fogok csinálni. Viszont egy bökkenő van számomra. Nem viselkedhetek úgy mintha a barátnője lennék, mert az igazi barátnője ott lesz velem. Nem azt mondom hogy irigy vagyok...csak kicsit fáj, de erősnek kell lennem. Már teljesen ki vagyok fáradva, de nem adom fel és futok tovább. Már messziről látom, oké Rebecca sikerülni fog még pár méter és ott vagy.

Amikor odaértem szörnyű látvány fogadott. Tom ott feküdt az aszfalton eszméletlenül és tele volt az arca lila foltokkal és sebekkel. Legalább is én ennyit láttam belőle. Gyorsan odaszaladtam hozzájuk és letérdeltem. Jess ott volt Tom túloldalán és csak sírt. Nem tudom hogy hogyan pattant ki a fejemből, de odamentem hozzá és megöleltem.

-Nem lesz semmi baj, Tom erős, ki fogja bírni.-simogattam a haját. Csodák csodájára visszaölelt és beletemette a fejét a vállamba.

-Én nem tudom mit csinálok ha mégsem. Mi van ha kómába kerül és fel se kel?! Vagy ha elveszti minden emlékét mindenkiről?!-szegényem nagyon ki van. Mondjuk megértem. Úgy látszik nekem kell lennem az erősebb félnek.

-Hívtad a mentőket?-kérdeztem tőle.

-Igen azt mondták 8 perc és itt vannak.-szipogott.

-Nagyon jó.-ültem le Tom mellé- Hallasz? Nem hagyhatsz itt minket. Ne merészelj engem itt hagyni mert akkor nem tudom mit csinálok magammal. Te vagy a legjobb barátom és nélküled üresek lennének a mindennapjaim. Nem lenne többé olvasó társam akivel ki tudnék beszélni egy Stephen King könyvet, nem lenne már többé olyan ember az életemben aki felvidíthatna. Egyszerűen képtelen lennék tükörbe nézni vagy egyáltalán telefonozni úgy hogy nem jutnál az eszembe. Nem akarok úgy menni a házatokba hogy nem te nyitnál ajtót és mosolyognál rám, hanem Nikki kisírt szemei fogadnának. Nem is beszélve a fanokról. Több millió rajongód van szerte a világban akik szeretnek és tisztelnek. Őket sem hagyhatod cserben. Kérlek. Szükségem van rád Tom mindennél jobban úgyhogy kérlek gyere vissza hozzánk. Én..én..-kezdtem el sírni. Csak rádőltem a mellkasára és sírtam. Ennyi volt az erősségem. Túlságosan szeretem őt ahhoz hogy elveszítsem.

-Reméljük hatni fog a beszéded.-simogatta meg a hátam Jess.

Ameddig vártuk a mentőket, felhívtam Nikkit hogy közöljem vele a rossz hírt. Szegényem elkezdett sírni és mondta hogy most azonnal indulnak, de mondtam nekik hogy inkább majd jöjjenek a korházba, majd megcsörgöm őket mikor értünk oda. Elköszöntem tőle és meghallottam a szirénát. Felkaptuk a fejünket Jessel és mindketten felálltunk Tom mellől. A mentősök csak megálltak, megvizsgálták, felrakták egy ágyra és betolták a kocsiba.

-Elnézést uram, de beszállhatnánk hozzá hátra?-kérdezte Jess az egyik mentőstől.

-Persze csak nyugodtan.-mondta kedvesen. Beszálltunk és ránk csukták az ajtót. Tomra raktak egy lélegeztető maszkot és hozzákötötték az ágyhoz. Borzasztó volt úgy látni. Üzentem Nikkinek hogy most indultunk és mehetnek a kórházba, én majd az ajtó előtt megvárom őket.

 Nem is kellet sok idő, megérkeztünk és kiszedték Tomot a kocsiból és egyből a sürgősségire vitték. Megmondták hogy a 403-as szobában lesz a 2. emeleten. Mondtam Jessnek hogy menjen csak én megvárom Nikkiéket. Egy 10 perc elteltével meg is érkezett a kocsi, amiből kiszállt 5 aggódó ember. Gyorsan odafutottam hozzájuk, majd Nikkit szorosan megöleltem.

-Minden rendben lesz vele.-hallottam hogy kicsit elcsuklik a hangja.

-Persze, csak..olyan rossz így látni és úgy megszerettem.-engedtem el, majd odamentem Paddyhez.