Close To Me [Tom Holland ff.]

🥀three🥀

Már vagy 3 órája itt ülök apu székében és nagyon unatkozok. A telefonom teljesen lemerült, mindenki jelenetben és majd megöl a kíváncsiság, hogy én mi a szarért jöttem el! Értem hogy egyedül nem maradhatok, de ez kínzás. Csak meredni a semmibe, kussban ülni, míg a többiek nagyban "harcolnak". Aztán támadt egy csodálatos ötletem. Megvárom amikor apu nincs jelenetben és szerzek magamnak egy kis kávét. Kell a szervezetemnek az energia. Szerencsémre apu pont most végzett.

- Szia apu.-mondtam mosolyogva.

- Szia prücsök.

- Lenne egy kérdésem feléd.-vigyorogtam tovább.

- Nah essünk túl rajta.- sóhajtott fel, bár a szája szélén láttam hogy mosolyog.

- Szóóval, arra gondoltam hogy elmennék a Starbucksba egy kis frissítőért.-olyan kedvesen mondtam mint még soha.

Hát ez vagyok én. Alapjáraton nem szoktam annyira kedves lenni, tudjátok ez a csupaszín kislány, de ha valamit szeretnék, akkor olyankor előjön belőlem a hercegnő énem.

- Okés ez egy jó ötlet, de egyedül semmiképp se mehetsz.-jelentette ki szigorúan. Nah már csak ez hiányzott, egy bébiszitter. 

- Komolyan? 18 éves vagyok, tudok magamra vigyázni.

- Tudom, de ez a város még neked és nekem is új, nem szeretném, ha elkeverednél. 

Ahhhh igaza van. Francba! Pedig már olyan jól elterveztem. Bedugom a fülhallgatót a fülembe, megkeresem a boltot, megrendelem a cappuccinomat és boldogan szipuzom és közben magamba énekelem az Everydayt.

- Mivel nekem mennem kell lassan színpadra, ezért megkérem Elisabethet hogy kísérjen el téged.

- Uu jó legalább vele tudok beszélgetni.-tapsikoltam.

Amint kimondta apu a nevét egyből itt is termett előttem.

- Ki mondta a nevem és miért?- kérdezősködött.

Én erre csak felkuncogtam. Mennyire jó a hallása, te atya ég.

- Jah csak el kéne kísérned Starbucksba, mert egyedül nem mehetek.- vázoltam fel a tervet karba tett kézzel.

- Okkéka akkor gyere, menjünk.- ragadta meg a vállam.

- Pénz nem kéne?- kiáltott vissza apu.

-Jah persze. Köszi, isten vagy.- pusziltam meg az arcát.

- Héé isten csak én lehetek!- horkantott fel Chris.

Én csak elmosolyodtam, majd visszamentem Elisabeth után.

- Most hogy ketten vagyunk, lenne pár kérdésem hozzád.- szólalt meg Elisabeth.

- Na akkor ne kímélj.

- Első....-nah jól kezdődik, akkor most biztos lesz vagy egy millió amit meg kéne válaszolnom.- Nem szeretnél egyszer egy filmeben szerepelni?

- Nem, tudod lehet hogy furának hangzik, de attól mert apukám színész, attól én még nem vagyok rá alkalmas és nem szeretem ha rajtam van a fókusz.- hajtottam le a fejem.- Ezt anyutól örököltem. Sajnos. Azért is hagyta el apát, mert nem szerette, hogy folyton fotózzák és nyomasztó kérdéseket tesznek fel neki. Ezért hát egyik nap, mikor felkeltem csak aput találtam otthon, amint a konyhapulton könyököl és olvas egy levelet. Szemei kikerekedtem, majd teljesen könnybe lábadtak. Akkor már sejtettem mi történt, de nem akartam hinni az eszemnek ezért én is elolvastam. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy ő győzött. Azt a levelet a mai napig tartogatom magammal, de nem tudom miért. Egyszerűen nem tudom kidobni. Akkor láttam először apát letörtnek és szomorúnak. Nem szeretném többet így látni.-fejeztem be monológom.