COLORS. ➵ Harry Styles [BEFEJEZETT]

27. Fejezet

Minden egyes lépéssel egyre közelebb és közelebb kerülök az iskolához, és azzal együtt úgy érzem a végzetemhez is. Minden, ami itt fogad rá emlékeztet, mely megnehezíti a dolgomat, és csak rosszabbá teszi jelenlegi helyzetemet.

Már tíz napja, hogy Harry csak úgy szakított velem, és azóta nem is hallottam felőle. Próbáltam hívni, üzenetet hagytam neki milliót, de az ő hangja helyett csak egy nő szólt bele a telefonba, hogy monoton hangon közölje velem, hogy az általam tárcsázott szám megszűnt. Annyira rossz az érzés, ez a tehetetlenség. Hiába szeretem, hiába akarom, hogy most mellettem legyen, ő már nem úgy tekint rám, és ő már nem akarja ezt. Nem akar harcolni értünk, és ezt ő maga mondta. Azt mondta szeret, és nem akar engem bántani. De ezzel éppen az ellenkezőjét tette, mert azon a csodálatos ajkain kiejtett szavak szinte betűnkként döfködték a szívem, és okoznak hasonló fájdalmat most is, ha csak rá gondolok.

- Morgan! - kiáltja valaki a nevemet, mire megszaporázom lépteimet. Nincs kedvem senkivel sem beszélgetni, és azt sem akarom, hogy valaki így lásson. Más lányok ilyenkor otthon maradnak, sírnak és csak sírnak. Én is ezt tenném legszívesebb, de nem gyengülhetek el. Most nem. - Felicity Morgan. - hangzik el a nevem ismét, és a léptek egyre közelebbről hallhatóak, minden bizonnyal az illető próbál utolérni. Sikerül is neki, ugyanis a következő pillanatban megragadja a felkarom, és erőszakosan magával szembe fordít.

A jól ismert gesztenye barna szempár láttán szemeim kitágulnak, valamint érzem ahogy a lelkemben napok óta uralkodó fájdalom helyét átveszi a düh.

- Mit akarsz még tőlem? - köpöm felé halkan a szavakat, ügyelve arra, hogy ne vonjam magunkra a kint ücsörgő diákok figyelmét. - Harryt már megkaptad, mit akarsz még? - kérdezem még egyszer, viselkedésem láttán egy kicsit meghökken, de nem mutat semmi olyan érzelmet, amiből kitudnám venni, hogy egy picit is sajnálja a történteket.

- Beszélni akartam veled, pontosan róla. - néz még mindig mélyen a szemembe, mely kezd egyre kényelmetlenebb lenni. - Tudnánk valahol ... máshol beszélni? - mutat körbe, utalva, hogy nem biztos, hogy a legjobb ötlet ezt itt megbeszélni. Egyetértően bólintok, mire ő hátatfordít nekem, és elindul. Egy halk sóhaj után követem őt, egészen a parkolóig, ahol már csak ketten vagyunk.

- Szóval. - fordul meg, majd kezeit karba teszi. - Szeretnék bocsánatot kérni mindazért, amit tettem. Tudom, hogy semmit sem törölhetek ki, de őszintén sajnálom. - mondja, melyen teljesen megdöbbenek. Hihetetlen, hogy idáig elkellett jutnunk, hogy ezt beismerje nekem.

- Te biztosan tudsz Harry múltjáról. - mondom neki elfojtottan, mire egyetértően bólint. - Ő megpróbált megváltozni, és tudd, hogy jó úton haladt afelé hogy végleg legyőzze a démonjait. - a torkomba ismét felkúszik a gombóc, és alig, ha betudom fejezni a mondandómat sírás nélkül. - De te. Te mindig ott voltál, hogy visszarántsd őt a kezdetekhez. Miért? - kérdezem őszintén, mire lehajtja a fejét.

- Nem mentség tudom, de nekem is nehéz gyerekkorom volt, akárcsak neki. Harry volt az egyetlen, aki hajlandó volt minden hülyeséget megcsinálni velem. Mindenbe belement. – meséli. - De aztán kezdett megváltozni, és tudtam, hogy ennek te vagy az oka. - mutat rám egy pillanatra, majd folytatja. - Nem tudtam elfogadni azt, hogy ő letudta tenni ezeket a dolgokat, olyan simán, olyan könnyen, én meg nem. - vallja be őszintén. - Ezért csináltam mindent. Hogy elválasszalak tőle, ő meg újra a régi legyen. – szavai egyre jobban erősítik bennem az ingert, hogy megüssem, de visszafogom magam a körülöttünk még mindig szállingózó diákoknak, meg persze ismerem a határaimat, és tudom az nem teljesen én lennék.

- Sikerült is. - jegyzem meg keményen, mert ez az igazság. Ő kegyelem nélkül vette el tőlem a legfontosabb személyt az életemben, akkor én miért legyek kegyelmes? - Tudod hol van most? Próbáltam vele kapcsolatba lépni, de nem megy. Nem hagyja.