COLORS. ➵ Harry Styles [BEFEJEZETT]

A búcsú (Harry szemszöge)

Egy mély sóhajjal próbálom elnyomni az egész testemben szétáramló félelem és düh egyvelegét, mely úgy érzem menten felemészt. Attól az átkozott naptól fogva, hogy meghoztam a döntést, mely szerint megszakítok mindent, ami Felicityhez fűz. Haragszom magamra, bűntudat emészt, és emiatt majd megőrülök.

Hiába határoztam el, hogy végleg kilépek az életéből, valamilyen oknál fogva mégis látnom kell őt még egyszer utoljára, mielőtt ténylegesen elhúzok ebből a fojtó, könyörtelen emlékekkel teli légkörű városból. Egy szörnyeteg vagyok, amiért ezt teszem vele. Vagy inkább azért, mert ezt eddig húztam, és hagytam őt is és magamat is belebonyolódni ebbe az egészbe. Amikor egy párba raktak vele, és ahogyan először felnézett rám azt hittem ő is azt akarja majd, mind minden más személy, aki valaha is a közelembe került. De az igazság az, hogy amikor először megszólalt, és úgy éreztem igazán érdeklem őt realizálódott bennem, hogy más. De azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Hogy a tudatán, és az én akaratomon kívül is az ujja köré csavart, és akárhányszor megérintett, vagy megcsókolt úgy éreztem megvan benne az az erő, hogy megforgassa a világot körülöttem. Gyakorlatilag meg is tette. Megtett mindent, hogy nekem jó legyen, és én önző módon élveztem azt, hogy valaki törődik velem. Olyannyira természetessé vált, hogy míg ő felemelt engem, én hagytam szenvedni.

Mindkét kezemet a hajamba vezetem, ujjammal szorosan közrefogva göndör és kócos tincseimet, miközben fejemet hátra döntve az ülés támlájának támasztom. Szemeimet összeszorítva gondolkodom azon, hogy mennyire helyes döntés volt-e az, hogy eljöttem ide. Hisz napok teltek el, lehet már nem is gondol rám, én pedig csak úgy visszatérek, hogy amit felépített most leromboljam. Még nem késő, még elmehetek.

De nem. Megérdemel annyit, hogy elmondjam neki nem az ő hibája a döntésem. Éppen ezért veszem rá magam, hogy kiszállva a kocsiból annak oldalának dőljek, majd karjaimat összefonva mellkasom előtt várok, hogy hazaérjen. Miután már percek is eltelnek anélkül, hogy megjelenne, a zsebembe nyúlok a telefonomért, hogy az időt megnézve rajta leellenőrizzem mennyi lehet még hátra, míg megérkezik. És mikor szemem sarkából egy alakot veszek észre fejemet felkapom, és mikor észreveszem őt, egy mély, de mégis gyenge és remegő sóhajtás szakad fel a mellkasomból, mikor az utca elején megjelenő alakja oda vonzza a tekintetemet. Szemeimet egy pillanatra behunyom, és megpróbálom visszaküzdeni a gombócot, mely már napok óta gyötör, mégse hagyom eluralkodni rajtam. Erős vagyok, vagy csak annak akarom tettetni magam.
Ahogyan megjelenik, a hideg szél megcsapja a testemet, elérve, hogy még jobban összébb húzzam magamon a kabátomat. Még messze jár, épp, hogy bekanyarodott a szokásos kis utcán, és látszólag valamit keres a zsebeiben. Mikor megtalálja azt, felnéz, és ahogy tekintetünk találkozik egy pillanatra megtorpan, de nem áll meg. Ahogy felém sétál tartja a szemkontaktust, mintha reménykedve, vagy nem lenne ereje elnézni rólam. Mikor megtorpan előttem a szívem még az apróknál is apróbb darabokra törik szét, ahogy megviselt arckifejezése mintha enyhülne a jelenlétemnek köszönhetően.

- Miért jöttél? - kérdezi halkan, gyönge hangon, közben még mindig szemeibe nézve. Kénytelen vagyok elvonni róla a tekintetem, másképp elgyengülök, és képes lennék ismét a karjaiba esni, és mint egy ördögi körforgás, kezdődne minden előröl. Azt nem tehetem.

- Amit mondtam, vagyis ahogy mondtam amit mondtam az nem volt méltó. - felelek a kérdésére, mire ajkai reménykedve elnyílnak egymástól. - A tényen az viszont nem változtat, hogy ennek így kell lennie. - közlöm vele, s hiába próbálok határozott lenni, az az átkozott gombóc miatt a hangom megremeg. - Azért jöttem, hogy utoljára megköszönjem mindazt, amit értem tettél. - nyögöm ki végül, és akaratom ellenére is közelebb lépek hozzá. Fejét oldalra fordítja, majd összepréselve ajkait behunyja a szemeit. Ezt a tettét egy kósza könnycsepp követi, mely legördül arcán. - Hé. - lépek hozzá most már teljesen közel, majd kezemet arcára simítva, hüvelykujjammal letörlöm könnyeit. - Kérlek, ne. - kezem tarkójára helyezve vonom közel hozzám, mire apró teste rázkódni kezd szorításomban, mialatt mellkasomhoz bújik. Karjaival erősen fog közre, ujjaival pulóverembe kapaszkodva, arcát mellkasomba rejtve engedi ki azt, amihez én gyáva vagyok.

- Nem akarom, hogy ennek így kelljen lennie. - szipogja, mire sóhajtok egyet. Nem azért, mert türelmetlen vagyok, sem azért, mert dühös vagyok mert megnehezíti ezt. Ez a sóhaj tartalmazza minden megbánásomat és a fájdalmat, ami jelenleg feszíti szét a mellkasomat. - Ha ez azért van, amit a múltkor mondtam akkor tudd, hogy nem gondoltam komolyan. - néz fel rám, mire még ha akarnék se tudnék máshogy cselekedni, lenézek rá. Mennyivel jobb lenne, ha nem kéne küzdenem a rosszal. Minden nap így várnék rá, így fogadnám, a karjaimba zárnám, és úgy csókolnám meg minden egyes alkalommal, mintha az az utolsó lenne. Mert szeretnék az lenni, akire mélyen tudom, hogy vagyok, csak túl sok a rossz behatás, ami megnehezíti a változtatást.

- Túl naiv vagy. Mint egy angyal. - suttogom. - Én meg, mint egy ördög, és nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy megrontom a legszebb angyalt a földön. - mondom, mire a nyakamban lógó medálra vezeti a tekintetét, majd kezével enyhén megemeli azt, vizslatva a keresztet. Tudom mire gondol. Hívő vagyok, de bűnöket követek el. Egy bukott angyal vagyok, akit azért löktek ki a mennyből, mert velőjéig romlott a lelkem.

- Ne mondd ezt. - suttogja keservesen, mintha azért könyörögne ne sulykoljam tovább. - Te is egy angyal vagy Harry. - közli velem, és kijelentése ad némi erőt, hogy egy halovány mosolyra húzzam a szám.- Kérhetek valamit? - néz fel rám, és szemeinek csillogása megakadályoz abban, hogy nemet mondjak. Vacillálva ugyan, de mégis bólintok egyet. - Csókolj meg kérlek.

- Felicity. - szűröm ki nevét dacosan a fogaim közt, mire íriszeiben egy olyan tekintet bújik meg, mely összetöri a szívem. Szeretnék nemet mondani, mert félek, ha újra hozzám ér úgy, talán elvetem magamban a döntést, és képtelen leszek ellenállni a kísértésnek, hogy vele maradjak.

- Kérlek. - könyörög, mintha ezen múlna az élete. - Szeretném, ha ... ha utoljára megcsókolnál. - nyel egy nagyot, egy perce sem nézve el arcomról. Ajkaimat összepréselem, s ugyanazzal a fájdalmas tekintettel visszanézve rá bújtatom kezeimet kabátja alá, majd azokat finoman a csípője köré fonva vonom őt közelebb magamhoz. Szívem hevesen ver, míg az egész testem sajog, amiért minden erőmet bevetve próbálom elhitetni magammal, hogy amit tenni fogok, azt csak miatta teszem, én már nem is vágyom rá.

- Tudd, hogy ez az egész azon a tényen nem változtat, hogy el kell mennem. - közlöm vele, mire hideg tenyerét a számra helyezi, ezzel elhallgattatva engem. Érintésére pislogok egyet, miközben szorításom lazul a dereka körül.

- Csak csókolj meg, és menj el. - ejti ki a szavakat, olyan könnyen, hogy akármennyire is megkönnyebbülök, hogy elfogadta a helyzetet, valahol fáj is, hogy ennek így kell lennie. Mikor kezét elemeli a számról, megnyalva alsó ajkamat hajolok közel hozzá, hogy ajkaimat az övéihez illesszem. A testemben a napok óta megfeszült izmok egy pillanat alatt ellazulnak, és végre lehetőségem van érezni. Érezni azt, hogy ebben a pillanatba ő még itt van velem. Hirtelen eszembe jut az indok, így megragadva a felső karját tolom el finoman magamtól. Mindketten levegő után kapkodva kémleljük egymás arcát. Egy pillanatra behunyom a szemem, és élvezem ahogyan a hideg levegő átjárja a tüdőm, megnyugtatva hevesen, de fájdalmasan verő szívemet.

- Vigyázz magadra. - suttogom levegővételeim között, majd ismét közelebb lépve hozzá ajkaimat homlokához érintem. A gombóc ismét felkúszik a torkomba, mert tudom, hogy ez a búcsú örökre szól. Én elmegyek, ő majd továbblép, és elfelejt. Szomorú, de ennek így kell lennie. Egy utolsó pillantást vetek arcára, s meglátva könnyes szemeit én sem bírom tovább. A gyengeség győzött felettem, elgyengültem, és belefáradtam. Csak elakarok tűnni, megszűnni. Nélküle egy senki vagyok, de velem meg ő lesz egy senki.

Miközben a kocsihoz veszem az irányt, egy halk hang azt súgja forduljak vissza. Hogy lesz ez jobb is. Hogy ki kell tartanunk egymás mellett. De nem, nem lehetek ennyire önző. Akármennyire is marja a lelkem a bűntudat, és a fájdalom is átakarja venni az irányítást, nem hagyhatom. Nem tudok változni, ha akarnék se. A múltam úgy is utolérne, megfosztva őt is és magamat is a boldogságtól. Idővel jobb lesz.