COLORS. ➵ Harry Styles [BEFEJEZETT]

16. Fejezet

Meg is hoztam az új részt.
Nem is akarlak zavarni abban, hogy elolvasd, csupán csak annyit akartam, hogy hozzáadtam egy dalt ehhez a fejezethez, és hogy ha van kedved, és nem zavar akkor hallgasd meg miközben olvasod a fejezetet!
Jó olvasást! x

A levegő a tüdőmben ragad, és alig akarom elhinni, hogy ennyi év után ez az ember itt áll előttem. Lábaim megremegnek, és ha Harry nem lenne mellettem, akkor biztosan a földre zuhantam volna.

Az igazság az, hogy semmit sem változott ez a négy év alatt. Ugyanúgy felszaladnak a szemöldökei, miközben minket figyel, mint akkoriban. Annyi különbséget vélek felfedezni, hogy az arca gondterheltebb, és pár ránccal több van az arcán. Hiányzott, és mégis azt kívánom, bár ne jelent volna most meg.

Vacogva, teljesen átfagyva értem végre el a házig, melyből szokásos módon hangos kiabálások szűrődtek ki. Egy ideje a szüleim nagyon sokat vitáznak, mely nagyon megnehezítette a családi életünket az elmúlt hetekben. Lábaim a feljárón parkoló autó látványára megtorpantak, és pár percig csak álltam és vacilláltam bemenjek-e vagy se.

Tekintve, hogy nagyon fáztam, az első opciót választottam. Kezeim remegve nyúltak a kilincsért, és mikor beléptem - hiába éreztem úgy, hogy felkészültem rá - a mellkasomba hasított a csalódás. Anya éppen nyúlt, hogy megüsse apát, amikor is feltűnt nekik, hogy jelen vagyok már én is. Anyám mögött ott állt a munkatársa, Steve, ki hol a nőt, hol engem nézett. Valószínüleg ő is annyira megvolt ijedve, mint én. Tekintetemet végigvezettem rajtuk, hirtelen összeállt a kép.

- Felicity menj fel a szobádba! - kérlelt anya, miközben letörölte könnyeit, ezzel elkenve sminkjét. Szerettem őt, de amilyen helyzetbe került, arról csak is ő tehet. Hallgatni akartam rá, mint mindig de a lábaim a földbe gyökereztek. - Felicity kérlek! - ismételte meg, miközben hangja elcsuklott, de én mozdulni se tudtam. Csak álltam ott, és figyeltem édesapám csalódott és frusztrált arcát. Még ekkor is becsülni tudtam benne azt, hogy tudta hova tartozik. Ez alatt azt értem, hogy nem esett neki a pasinak, pedig bőven lett volna oka rá.

- Nem utállak. - mondta végül apa. - Nem utállak, mert az érzéseidet nem befolyásolhatod. De azért viszont egy életre haragudni fogok rád, amiért tönkretetted a családunkat! - vágta anya fejéhez, ki felhúzott orral oldalra nézett. Egy keserves nyögés szakadt fel a mellkasából, mely éreztette, hogy apa fején találta a szöget. Apa hangja keservesen csengett, és minden egyes kiejtett szóval, újabb és újabb ütésként ért a mellkasomban.

Amikor hat éves voltam, és anyától megkérdeztem, milyen is egy tökéletes házasság, ő az felelte: Mint az apádé és az enyém.

Szemeimet lehunytam, és hagytam, hogy a könnyek lefolyanak az arcomon. Talán nem is létezik, és ő hazudott nekem.
Apa közelebb lépett hozzám, majd egy csókot nyomott a homlokomra, miközben átölelt. Szorosan fontam karjaimat a dereka köré, arcomat mélyen mellkasába fúrtam. Tudtam, hogy mi következik most, de nem akartam. Nem akartam, hogy elmenjen, mert tudom milyen. Soha nem jön majd vissza.

- Felicity. - suttogta, miközben fülem mögé tűrte mindkét oldalt a hajamat. - Soha ne hagyd abba a rajzolást, még ha valaki azt is mondja, nem éri meg. Tehetséges vagy, akárki akármit mond. Soha ne add fel! Rendben? - kérdezte, mire hevesen, könnyeimmel küzködve bólogattam. Mégegyszer magához ölelt, majd elengedett.

- Ígérd meg, hogy visszajössz. - kérleltem én is, de ő csak lehajtotta a fejét, és mikor visszanézett rám, a szívem szó szerint apró darabokra tört, és hirtelen arra is megtudtam volna esküdni, hogy hallottam azokat szétszóródni a padlón. Nem szólt semmit, csak kilépett az ajtón becsukva azt maga után. Zihálva kapkodtam levegő után, és anya felé küldtem egy pillantást, ki még csak meg sem próbálta őt megállítani. Gyorsan rántottam ki az ajtót, és nem törődve az azóta szakadó esővel rohantam ki egészen az út közepéig, fejemet kétségbeesetten kapkodva mindkét irányba. Elkéstem, elment. És abban a pillanatban még csak nem is tudtam, merre mehetnék, ahol megtalálhatnám.

Zokogva siettem vissza a házba, majd amilyen gyorsan csak lehetett a szobámba siettem.

- Felicity! - kiálltott utánam anya. - Had magyarázzam meg!

- Hagyj békén! - kiálltottam vissza, majd az ajtónak dőlve lerogytam a földre. Addig zokogtam és zokogtam míg álomba nem sírtam magam. De az az álom cseppett sem volt a legszebb, csak újra és újra álmodtam ugyanazt, ami az este történt velem.

- Felicity. - suttogta egy mély rekedtes hang. - Felicity. - ismétli meg a nevemet a hang, melynek tulajdonosa nem más, mint Harry. Ijedt tekintete szinte lyukat éget az enyémbe, és most legszívesebben zokogva a mellkasához bújnék, elrejtőzve a világ elől. Az előttünk álló férfi elől.

- Én. - rázom meg a fejem enyhén, majd a férfi felé fordulok, ki nevem hallatára enyhén összeráncolja a szemöldökét. Tényleg ennyire nem emlékezne arra, hogy hol lakott annyi évig? Lehet azt hiszi elköltöztünk? - Bocsánat. - nyögöm ki végül, majd gyáva módon megfordulok, hogy otthagyjak mindent.

Mit akar ennyi év után? Hisz már felnőttem és végre túltettem magam az egészen, miért kell feltépni a sebeimet? Sötét és terhelő gondolataimból egy erős szorítás a felkaromon rángat ki, mefordítva engem. Egy erős mellkasnak ütközök, és mikor megérzem az ismerős kölninek illatát, a szíverésem és a fájdalmam is tompul minimálisan. Karjaival rögtön, bár hezitálva ölel magához, keze fel-le siklik a hátamon.

- Semmi baj. - suttogja, majd egy csókot nyom a halántékomra. - Semmi baj. - ismétli meg, ajkait még mindig azon a ponton tartva.

Közben már jócskán besötétedett, és hiába nem süt már nap, tisztán látni lehet hogy lóg az eső lába.

- Menjünk haza. - szipogom mellkasára, mire ő elenged, és megfogja a kezem. Pár percig csak némán sétálunk egymás mellett, és a csönd kezd egyre terhelőbbé és kínosabbá válni. - Sajnálom, hogy lemaradtunk a naplementéről. - töröm meg a csendet, mire Harry csak megvonja a vállát.

- Nem a te hibád. - mondja lágy hangon, mely megmelengeti a szívemet. - Akarsz róla beszélni? - kérdezi, de én csak összepréselt ajkakkal megrázom a fejem. Nem hiszem, hogy képes lennék most arra. Egy bólintással adja tudtomra egyetértését, majd ismét a földet kezdi nézni, néha belerúgva egy apró kavicsokba. Ajkát összepréselve meredt előre, minden bizonnyal gondolkodott valamin. - Majdnem tizenegy éves voltam mikor megtudtam, hogy édesanyám rákos. Akkor még nem is tudtam konkrétan, anya úgy magyarázta el, hogy csak egy megfázás, ami kicsit tovább tart az átlagosnál. Naív kisfiú voltam, és elhittem. Elhittem és reméltem. De teltek a hónapok, és ő egyre rosszabbúl lett. Évek teltek el, mire kiderült, hogy gyógyíthatatlan. - meséli, és látom rajta, hogy nehezen megy neki. - Mikor apám megtudta, hogy anyának napjai vannak hátra egyszerűen lelépett. Onnantól változott meg minden. Tudtam hogy fáj neki. De magamra hagyott, és elvárta, hogy gondoskodjak én róla. Hamar fel kellett nőnöm, és gyűlölöm őt ezért. - mondja, és nekem a szívem szakad meg. - Szóval csak annyit, hogy nem vagy egyedül. - fordul felém, s kezeit arcomra simítja. - Tudom milyen elveszíteni valakit.

- Tudom, hogy tudod. - suttogom, és enyhe bűntudat kerít hatalmába, ha az én helyzetemet hasonlítom az övéhez, hisz messze nem ugyanaz. Hirtelen egy esőcsepp csöppen az orrára, mire felhúzza azt. Összeráncolt homlokkal pillant fel az égre, majd vissza rám. Hihetetlen, hogy milyen édes tud lenni olykor.

- Mindig is akartam esőben csókolózni. - mondja, és szája széle felszalad egy apró mosolyban, de éppen elég ahhoz, hogy megmutassa gödröcskéit melyeket úgy imádok. Közelebb lépek hozzá, és én is felnézek az égre, ahonnan egyre több és több vízcsepp hullik.

- Túl nyálas. - erőltetek egy grimaszt az arcomra, de mikor megforgatja szemeit akaratlanul is elmosolyodom.

- Oh fogd be. - mosolyog, majd megragadja a kezemet és annál fogva von mégközelebb magához. Egy pillanat alatt érinti ajkait az enyéimhez, mire kezeimet vállára csúsztatom. A szívem hevesen ver, szinte menten kiszakad a helyéről. Sosem ismertem a szerelmet, de ha ez minden esetben ilyen, akkor nem is akarok mást érezni.