𝑽𝒆𝒔𝒛𝒆́𝒍𝒚𝒆𝒔 𝑯𝒖𝒓𝒓𝒊𝒌𝒂́𝒏 || 𝑱𝒊𝒌𝒐𝒐𝒌 ✔

ᴋɪᴠᴀ́ʟᴀsᴢᴛᴏᴛᴛ

Javában bandukoltam vissza néma csendben. Végig gondoltam az egész életemet. Soha nem voltam még ennyire magamba fordulva.

Habár eddig nyugodt voltam mikor megláttam a házat kezem remegni kezdett. Kell egy szál. Csak ez járt a fejemben.

Továbbra is erre az egy mondatra fókuszált az elmém. Azonnal elkell szívnom egyet különben még jobban kiborulok.

- Sziasztok! Nincs valakinél egy gyújtó? - szégyenkezve hajtottam le a fejemet. - Nagyon... Kellene. Nem bírom. - fogtam meg kezemet, hogy ne remegjen.

Mikor tekintetemet felemeltem a srácok már javában elkezdték a festést. Valamiért tetszett a gondolat, hogy festünk. Ráadásul olyan emberek házát, akiket nagyon tisztelek.

- Tessék! De csak ha megígéred, hogy fokozatosan leszoksz róla! - fenyegetőn emelte fel ujját Jin. Kezében egy doboz gyufával. Jin azért van kibukva a cigitől jobban, mint a drogtól mert az unokatestvérét a rák vitte el, amit pedig a dohány okozott nála.

- Rendben, rendben. - még azt is megígérem, hogy elrepülők a Holdra csak hadd szívjam már el a kurva szálamat. - Kijöttök velem? - biccentettem a kijárat felé.

A srácok összenéztek ugyanis mostanában nem voltam az a társasági lény, de beleegyeztek.

Kiérve néztem ahogy leülnek a kis teraszra. Én elötük állva gyújtottam meg a cigarettámat. Mélyen beleszívtam. Még a szememet is lehunytam.

- Ma azt hittem elveszítettelek titeket. - bámultam a tisztás felé. Direkt nem néztem rájuk nem akartam újra sírni. Sok volt ez a mai nap érzelmileg.

- Honnan vetted ezt a hülyeséget? - Yoongi hangjában hallottam, hogy jót szórakozik.

- Mindegy. - lemondóan szívtam még egy slukkot.

- De komolyan érdekel! - Hoseok erősködött. Én pedig eltapostam a cigarettám.

- Mikor felkeltem nem volt körülöttem senki. Tudod az az érzés, amikor ráébredsz, hogy egyedül vagy. - hadonásztam, mint valami hülye. - Körbe jártam az egész házat aztán mikor láttam, hogy a furgon nincs itt... - hangom el csuklott de senki nem szólt közbe. - Nagyon féltem. - megfordultam. Arcomon végig folyt egy könnycsepp, de nem kapkodtam letörölni.

Nem félek a barátaim előtt sírni. Lehet, hogy gyenge vagyok amiért sírok, de ez vagyok én. Aki sír mert azt hitte a barátai elhagyják.

- Annyira fájt belülről... Mint aznap. - pillantottam oldalra zavartan. Megköszörültem a torkomat.

- Soha nem hagyunk el Jiminnie! - szaladt hozzám Tae és átkarolt. Zsebre dugott kezeimet tétován kivettem és magamhoz öleltem barátomat. - Hiányoztál! - suttogta Taehyung. Belemarkolt a szívemben és megcsavarta azt.

- De hát végig itt voltam... -

- Nem. Eddig nem te voltál. Örülök, hogy visszajöttél közénk. - zokogva kapaszkodtam Taeba és arcomat elrejtettem.

- Édes kis Mochi! - Namjoon átkarolt minket Taeval. A többiek is átkaroltak. Nagy ölelés. Most már csak Jungkook állt tétován.

Kifurakodtam közölük és elé léptem. Megtörölve arcomat mély levegőt vettem, hogy mindenért elnézést kérjek.

- Nagyon mérges voltam rád. Miközben te nem tehettél arról, hogy téged jobban szeretett a saját apám. - közbe akart vágni, de leintettem. - Minden, amit veled tettem csak egy harc volt saját magammal szemben. Nagyon sajnálom, hogy én vagyok a legrosszabb legjobb barát. - rezzenéstelenül bámult.