𝑽𝒆𝒔𝒛𝒆́𝒍𝒚𝒆𝒔 𝑯𝒖𝒓𝒓𝒊𝒌𝒂́𝒏 || 𝑱𝒊𝒌𝒐𝒐𝒌 ✔

ʜɪsᴢᴇ́ᴋᴇɴʏ

Nem akarom úgy végezni, mint az a két szerelmes, akik itt haltak meg. Eric és Minsu. Nem akarok későn érkezni. Nem akarom eltemetni a szerelmemet. Én nem...

Próbáltam megkeresni Jungkookot de a víz sötét volt és sehol sem láttam a fekete hajút. A lábam remegett a félelemtől, hogy őt is elveszíthetem.

Nem gondolkodva a vízbe vetettem magamat. Az alján kerestem, de nem találtam. Nagy levegő után kaptam amikor a felszínre buktam majd újra lemerültem.

Jeon eszméletlenül süllyedt a tó fenekére. Karját elkapva rángattam fel a felszínre. Fejéből ömlött a vér.

- Minden rendben lesz! - lihegtem arcomból a vizet és a könnyeket kipislogva. Az egyik kezemmel próbáltam a felszínen tartani Jungkookot míg a másikkal a part felé eveztem.

Megremegett a kezem és fáradtan hajtottam a fejemet a víz felszínére. Az eget bámultam. Szürke felhők és villámlások.

- Miért teszed ezt velem?! - ordítottam kikelve magamból. Az eső csillapodni kezdet mintha valaki meghallotta volna keserves hangomat. Utoljára felfelé pislogtam aztán újult erővel ismét a partfelé úsztam.

A partra húztam testét és felé omoltam. Fejét hátra szegeztem és légzését figyeltem, ami nem volt. Keservesen hangosan felzokogtam és pumpálni kezdtem a mellkasát. Levegőt fújtam ajkain keresztül tüdőjébe és abban reménykedtem, hogy magához térjen.

- Ne hagyj itt! - kifulladva és zokogva estem mellkasára. - Nem teheted... -

Későn érkeztem... Nem voltam elég gyors. Úgy fáj a szívem, hogy szavakba nem tudom önteni. Kitépték a helyéről és a vízbe dobták Jungkook lelke mellé... És soha nem kaphatom vissza.

Kezembe vettem fejét és közelebb hajoltam ajkaihoz. Bámultam élettelen arcát. Olyan békésnek néz ki. Remélem nem fájt az eltávozás...

- Szeretlek. - tudom, hogy ezzel is elkéstem de joga van tudni az érzéseimről.

Ekkor felköhögött egy adag vizet és oldalra fordult. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Hátát simogattam.

- Bekell menünk a kórházba. - valamit mondani akart, de aztán megszédült és eszméletét veszette. De már volt pulzusa.

Nagy nehezen sikerült eljutnunk a kocsimig. Padló gázzal hajtottam a kórházba, ami szinte már az otthonom volt. Gyakrabban járok ide, mint az orvosok. Lassan nekem is kellene egy chip kártya, amivel akármikor bejöhetek.

Bese léptünk az ajtón már két nővér és egy doktor szaladt felénk. Felfektették az ágyra és azonnal megkezdték a szíve pumpálását. A kezét markolva futottam a kocsi mellet miközben az orvosok számomra érthetetlen nyelven beszéltek.

- Maga most nem jöhet be velünk! - szólt a nővér és biccentett a biztonságinak, aki finoman megfogta a vállam. A nő még utoljára visszanézett rám. - Ne aggódjon. Vigyázunk rá! Most már minden rendben lesz. - mosolygott és kedvesen megpaskolta kezemet majd berohant a többiek után.

2 órát ültem a váróban idő közben Tae, Jin és Hoseok is megérkeztek. A többiek is jönnek nemsokára. Nyugodtan ültem hisz tudom, hogy az idegeskedéssel nem megyek semmire.

Amikor végre kijöttek az orvosok azt mondták, hogy az állapota stabil és hogy felfog épülni. Mind fellélegeztünk. Annyira megörültem, hogy a orvos nyakába ugrottam.

- Köszönöm. Hálás vagyok! -

- Igazán nincs mit. - paskolta meg a hátamat.

- Belehet menni hozzá? -

- A feje betört és nagyon sok vért vesztett. Kapott altatót nem hiszem, hogy mostanában térne magához. De igen. Nyugodtan menjenek be hozzá. -

A srácokkal összenéztünk és mind együtt nyitottunk be a szobába a lehetőleghalkabban. Jin megállított minket.

- Inkább várjunk kint. Hozzunk neki valami kaját és tiszta ruhákat. -

- Én itt várok. - Tae szomorúan megölelt.

- Nagyon szeret téged. -

- Én is őt. -

- Itt az ideje, hogy végre együtt legyetek. - karolt át Hoseok is.

- Siessetek. - intettem nekik majd bementem a szobába.

Először csak a falnál toporogtam. Megtehetem, hogy leülök mellé? Van jogom ehhez? Hisz miattam fekszik most ott betört fejjel.

Az ablakhoz siettem. A vihar teljesen eltűnt mintha nem is lett volna. Tükör lógott a falon, amiben most megnéztem magamat.

Szemeim kissé még dagadtak voltak a sírástól, de egyébként egy karcolás sem volt rajta. Hófehér bőröm olyan sima volt, mint egy porcelán. Kívülről épnek tűnik az a porcelán, de belülről... Poros és sötét.

- Jimin? - súgta halkan. A tükörben láttam ahogyan felém fordított arcát. Megpördülve oda szaladtam mellé és letérdeltem az ágyra. Kezét szorongattam.

- Jungkook... - némán bámultuk egymást. Arcomon végig gördült egy nagy, kövér könny.

- Itt vagyok. - halvány mosoly ült ajkain. Kezével állam alá nyúlt és letörölte a kósza könnyet.

- Azt mondtad... - nagyot nyeltem. - Azt mondtad nem vesztelek el, ha viszont szeretlek. - oldalra döntöttem fejem, hogy könnyebben tudja arcom simogatni.

- Nem vesztettél el. Még mindig itt vagyok. - húzott közelebb ajkaihoz.

- Majdnem... - újabb könnyek hagyták el a szemem. Nem tudtam abba hagyni a sírást.

- Nincs semmi baj Jimin. Itt vagyok. - ajkain túl közel voltam a másikhoz. A lelkiismeret furdalásom nem hagyta, hogy megcsókoljam. Miattam majdnem meghalt. Kihúztam államat keze közül és kicsit odébb mentem.

- Szóljak az anyukádnak? Vagy az apukádnak? - kérdőn emelte fel tekintetét.

- Apukámnak? -

- Igen. Visszajött a városba. Sokszor találkoztam már vele. - vontam meg a vállam. Szemei kikerekedtek, ajaki elnyíltak.

- Jimin... -

- Jungkook? - törölgettem arcomat zavaromba. Túlságosan is bámult.

- Az én apámról beszélsz? -

- Persze! - szemem forgattam. - Máséról nagyon nem is tudnék... - hajtottam le a fejemet.

- Jimin! - megragadta a karomat és lerántott magához. - Hogy néz ki? -

- Fekete haja van, ami kicsit őszül már, vékony de izmos testalkat... - eltűnődve helyeztem ujjamat ajkamra. - Hasonlít egy kicsit rád... Oh a szeme viszont egyáltalán nem. - bólintottam.

- Jimin... - sóhajtotta. Hangja megremegett. - Nem tudom kivel voltál, de az apám nem jött vissza. -

- Dehogy nem! Két szememmel láttam! - győzködtem. - Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de tényleg itt van. Vigyáz rátok és nagyon szeret téged... - mosolyogtam halványan.

- Bazdmeg Jimin! Figyeld már amit mondok! -

- Én értem, de mondom. Megérintettem. Valódi nem csak egy álom. Tényleg itt van. -

- Jimin... - kezemet továbbra is szorongatta.

- Igen? -

- Az apám meghalt. - tekintetében olyan sok mindent dúlt. Nemleges ráztam a fejemet.

- Az lehetetlen... - a döbbenettől hátra estem.

- Nem emlékszel? Elhagyott minket egy másik családért. Pár évre rá szívrohamot kapott. Soha nem említettem? -

Nem tudtam a kérdésre válaszolni a döbbenettől, hogy mennyire hiszékeny vagyok a földre ültem. Kivolt az az ember, akinek az ágyában aludtam? Kinek a ruhái voltak rajtam? Kinek az autójában ültem?

Kérdések millió játszódtak le bennem és a félelem teljesen körbe ölelt. Habár már biztonságban vagyok, de akkor nem voltam.

És csak azért mert rohadtul hiszékeny vagyok...