𝑽𝒆𝒔𝒛𝒆́𝒍𝒚𝒆𝒔 𝑯𝒖𝒓𝒓𝒊𝒌𝒂́𝒏 || 𝑱𝒊𝒌𝒐𝒐𝒌 ✔

ᴠᴇ́ɢᴛᴇʟᴇɴ

A kórházba szállítottak Jihoval. Ragaszkodtak hozzá, hogy ellássák a sebeimet. Egy rendőr a jegyzet füzetével ült előttem.

- Mi történt egészen pontosan? -

- Maga a harmadik ember, akinek elkell ezt mondanom. - kezemet a nyakamra tettem. Vastag, lila színű ujjak és húsomba vájt körmök nyomai fedték. Rettenően fájt. - Mi nem egyértelmű ezen! - emeltem volna meg hangom, de csak rekedt suttogás sikerült.

- Kérem ne idegeskedjen. -

- Már hogyne tenném! Maga nem normális. Végeztem. - keltem fel a székről. Egy üres szobába rángattak, hogy eltudjam mondani nyugodt környezetben mi történt.

- Igaz az, hogy öngyilkos akart lenni? - megdermedtem. Fogalmam sincs mi a jó válasz ebben az esetben. Hazudnom kellene? Ha elmondom az igazat, hogy elakartam magamt pusztítani elmegyógyintézetbe dugnak.

- Nem. -

- A helyszínre kiélezett kollega nem ezt mondta. Azt állítja, hogy a kezében egy kés volt és hason akarta szúrni magát. - rá néztem. Arca meglágyult egy pillanatra. A jegyzetfüzetet a mellénye zsebébe csúsztatta. - Nézze. - közelebb lépdelt hozzám. - Fontos, hogy tudjuk. -

- Segíti a nyomozást? - zártam el magamtól.

- Nem. -

- Akkor szerintem nem lényeges a lelkiállapotomról beszélgetnünk. - a kilincsre tettem a kezem. Biccentettem. - Nyomozó. - és kiléptem a helyiségből.

Olyan rideg volt oda bent. És csendes. Arra kényszerítettek, hogy minden egyes apró részletet újra levetítsek az elmémbe. Ez nem egy kibaszott film, amiről szívesen beszél az ember!

- Jimin? - Yoongi nagyot sóhajtva karolta át a nyakam. - Istenem de aggódtam érted! -

Finoman megpaskoltam a hátát. Miért érzem azt, hogy erősnek kell lennem? Miért nem sírhatok? Csak szeretnék bőgni. Zokogni. Egyszerre utálni és szeretni mindenkit. Azt akarom, hogy ami bennem tombol azt kívül is lássák. De nem tehetem. Nem szabad ezt tennem.

Bele se merek gondolni, hogy nem egészen 3 órája boldog voltam. Tényleg annak éreztem magamat. Hiszen megtaláltam a társam. De mit ér az élet, ha lelked egy részét elvszik tőled?

- Jiho? - kiskutya tekintettel hajtotta le a fejét. Keményen bólintottam. - Elment? -

- Nem. - rázta meg a fejét. Elindultam mellette, de megragadta a kezemet. - Még nem. -

Nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak. Elbúcsúzhatok tőle. Legalább ennyit megérdemlek, ha elveszik tőlem.

A szobájához igyekeztem. Nincs elég időm, hogy idegesen ácsorogjak az ajtó előtt. Kitártam azt.

Jungkook ült az ágy szélén, feje be volt kötve. Jiho kezét szorongatta. Barátom arcán könnyek folytak le. Nem vették észre, hogy itt vagyok.

- Jungkook. Hinned kell nekem. - óvatosan arcára helyezte kezét és letörölte a könnyét.

- Nem tudom hogyan hihetném ezt el. - értetlenül bámult a falra. - Mi van, ha csak hazudott? -

- Csinálj tesztet Jungkook. De bekell látnod, hogy valamennyire hasonlítunk egymásra. -

- A szemünk nem. -

- Igen. Az nem. -

- És az arcunk sem. A mosolyunk. Orrunk. -

- Mert ezeket mind anyukától örökölted. Ahogy én is. - suttogta. - Nem is tudom Jungkook. - a plafonra nézett.

- Mit nem tudsz? -

- Nem tudnál csak egyszerűen megölelni? Nem tudom hány éve nem öleltem a nővérem és a tudat, hogy van egy kis öcsim, aki a legjobb barátom párja... Boldoggá tesz az utolsó óráimban. - halvány mosoly kúszott ajkaira. - Sajnálom, hogy nem lehettem az életed része. -

- Van egy bátyám? -

- Aki amúgy lefeküdt a barátoddal. - incselkedett.

Ajkamon éreztem a könnyem sós ízét. Képesek elvenni ezt a lelket a földről. Dühös vagyok. Mindenkire. Magamra. Talán még Jihora is.

Dühömben sírni kezdtem és keresztbe fontan a karomat mellkasom előtt. A két srác rám kapta a tekintetét. Jungkook felém lépett és megakart csókolni, de elhajoltam tőle.

- Nincs baj Jungkook. Magunkra hagynál kérlek? - végig simított oldalamon és az ajtóhoz lépett. Még nem lépett ki amikor neki estem.

- Miért teszed ezt velem?! Nem hagyhatsz itt! - förmedtem rá. Zúzni akartam. Tombolni. Mindent darabokra törni. Olyanná akartam tenni mindent, mint amilyen az én lelkem.

- Szeretlek Jimin. - felelte. Ajkain fáradt boldogság honolt.

- Nem teheted. Könyörgök! - estem térdre az ágya előtt. Nem bírtam vissza fogni mindazt, ami bennem honolt.

Egy nullának és egy semminek éreztem magamat. Annyi mindent éltünk át együtt. Majdnem 4 éven keresztül a legjobb barátom volt. A támaszom. És ő most egyszerűen elmegy. Elhagy engem.

- Nem tehetek semmit Jimin. Köszönöm, hogy megismerhettelek. Hogy a barátom voltál. -

- Nem! Nem. Kérlek ne! - fejemet mellkasára hajtottam és pólójába kapaszkodtam. Gyengéden hátamra tette a kezét. - Szükségem van rád. -

- Van egy gyerekem Jimin. Neveld fel helyettem. - a zokogásom vissza fogtam és szavait hallgattam. - A táskámban van a telefon száma a lánynak. Szeretném, ha te lennél a gyámja. - egy papírra mutatott az asztalán. - Mindent elintéztem. -

- Micsoda? -

- Te vagy az egyetlen ember az életemben, aki soha nem hagyott cserben. Aki szeretett. Bár hamaarbb találkoztunk volna... - felé hajoltam. Egy utolsó puszit nyomott arcomra. - Szeretlek. -

- Nem... Én. - szemei lecsukódtak és a gép idegesítően hangosan sípolt. A nővérek besiettek a szobába és eltoltak a testtől. Csalódottan kapcsolta ki a gépet és leterítette a testét.

- A tüdejét ellepte a vér. Csoda, hogy egyáltalán eddig életben maradt. - fogalmam sem volt, hogy nekem beszél-e a nő vagy esetleg a kollegájának, aki rázkódó testem tartotta, de igazából nem is érdekelt.

Nem tudtam elköszönni. Nem volt elég időm. A hülye kihallgatások helyett itt kellett volna mellette lennem. De nem tudtam, hogy ekkora a baj. Fogalmam sem volt róla.

Kirángattak a szobából. Jungkook derekam köré fonta a kezét. Nyakamba puszit adott és halkan csitítgatott. Mellkasába fúrtam a fejemet és elengedtem magamat.

- Nem vagy egyedül Jimin. - súgta fülembe. Hálásan bólintottam a kis lapot a kezembe szorongatva.

Válla felett láttam ahogy a többiek Hoseokot nyugtatják. Egymás tekintetébe meredtünk. Gondolkodás nélkül megindultunk a másikhoz.

Mikor már csak egy lépés választott el minket a másiktól megálltunk. Előhúzott egy fekete dobozokát a kezéből és kezembe nyomta.

- Elvettem őt. - válaszolta értetlen tekintetemre. - Csak ő és én elmentünk egy paphoz egy hete. Hozzám jött. -

Mosolyogva karoltam át a nyakát. Örülök, hogy legalább ezt megtudta élni. Szorosan öleltük egymást. Egy része bennem élt és Hoseokban is élt egy része. Ezek a részek most egymásra találtak.

A végtelenségig öleltem volna őt. Nem Hoseokot hanem Jiho részét benne. A szeretetét, amit neki adott. És azt hiszem Hobi is pontosan így volt ezzel...