ABEK- Elemképzőben az életem

12. rész

     - Cassie! - lökött meg Liz, mikor majdnem belefejeltem a reggelimbe. - Jól vagy?

     - Igen. Csak álmos vagyok. - mondtam, amit egy ásítással bizonyítottam. 

     -  Nem aludtál? 

     - De, egy keveset.

Tovább ettük a reggelinket, mikor befutott Aaron is és lehuppant közénk a székre.

     - Te nem eszel? - kérdeztük egyszerre Liz-zel, amin elnevettük magunkat.

     - Nem, köszi. Annyira izgatott vagyok. Ma lesz a legelső közös óránk, amin mindhárman jelen leszünk!

     - Bizony. - helyeselt Liz.

     - Naa, egyetek már gyorsabban. Liz! Cassie! - nyaggatott minket 10 perc elteltével.

     - Minek siessünk Aaron? - kérdeztem értetlenkedve. - Még van vagy fél óra az óra kezdetéig!

     - Nem baj!

Barátunk kérésére gyorsan megettük és kifele vettük az irányt. Kimentünk az iskolából és ahhoz az épülethez mentünk, ahol volt a képességfelmérés. Bementünk és mivel korán voltunk még alig volt bent valaki. Leültünk a falhoz és elkezdtünk beszélgetni. Egy idő után elkezdtem laposabbakat pislogni. Mivel Aaron mellett ültem megböktem a vállát. 

     - Hm? - fordult felém.

     - Megengeded, hogy aludjak a válladon, amíg nem kezdődik az óra?

     - Gyere csak. - mondta mosolyogva.

Ráhajtottam a fejem a vállára, de ő úgy helyezkedett, hogy a fejem belehuppant az ölébe. A helyzettől egy kicsit elpirultam, bár tudtam, hogy milyen beállítottságú. Ő látszólag nem zavartatta magát, hanem még a hajamat is elkezdte simogatni.

     - Köszönöm. - motyogtam félálomban, majd elaludtam.

Álmomban egy hatalmas ház előtt álltam. Bár inkább hasonlított egy középkori várra, mint egy barátságos házra. Bementem és elkezdtem körülnézni. Halk beszélgetést szűrődött ki az egyik helyiségből, így felé vettem az irányt. A szoba egy társalgó volt, amiben egy 30 körüli férfi beszélgetett egy ránézésre szintén ilyen korú nővel. Az arcukat nem láttam, a kandalló felé fordulva beszélgettek.

     - Tudom, hogy nehéz lesz, de meg kell találnunk! - mondta a férfi.

     - Ha megtalálod kedvesem, megölöd?

     - Az túl kegyelmes lenne! - húzta ijesztő mosolyra a száját, mire a nő halkan kuncogott.

     - Mindenki még jobban félni fogja a nevedet. Te leszel John Blair, a pusztító. Az egyetlen vondur! Te leszel a leghatalmasabb, ha megölöd...

     - Állj! - vágott a nő szavába. - Valaki van itt.

Ijedten hátráltam, de úgy tűnik nem lát.

     - Hogy érted ezt? - értetlenkedett a nő. - Nem látok senkit.

     - Nem úgy, te haszontalan! Itt van valaki, érzem a jelenlétét, az erejét! - egyre közelebb jött, majd pontosan megállt előttem. - Nem tudom ki vagy, de nem szabad itt lenned. Fogalmam sincs, hogy hogyan jutottál át a védőpajzson, de jobban teszed, ha elmész, még mielőtt valami bajod esne. - mondta fenyegetően, majd egy tűzgömböt kreált a kezében, ami sötétzöld színekben játszódott. Hozzáérintette a bal karomhoz, mire iszonyú fájdalom járt át. Ijedten próbáltam hátrébb lépni, de nem tudtam. Hatalmas fény kerekedett mellettem és megszólalt egy már ismerős hang. - Menj! . A belső állatom volt az. Ekkor minden elsötétült.