ABEK- Elemképzőben az életem

2. rész

Az aula hatalmas volt. Mindenhol fiatal diákok nézelődtek, majd kitörték a nyakukat, hogy mindent láthassanak. A falak mentén oszlopok emelkedtek ki a földből, egészen a terem kupola alakú mennyezetéig. Egyszerűen varázslatos volt az egész. Olyan érzés fogott el, mintha otthon lennék. Tudtam, hogy itt biztonságos.

Amióta tudom, hogy vira vagyok mindig átkoztam a képességemet, mert nem tudom irányítani. Sokszor robbantottam fel dolgokat véletlen, volt, hogy fákat égettem. Alig bírtam visszahívni a tüzet, nehogy erdőket pusztítsak el. Legtöbbször akkor történtek ilyen dolgok amikor mérges, dühös voltam. De most nagyon örülök, hogy nem vagyok riván, mert akkor nem lehetnék itt. Elmélkedésemből egy férfi hang rángatott ki.

     - Elsősök! Kérek mindenkit jöjjön az  előcsarnokba! - szólt mindenhonnan a hang.

Előcsarnok? Körbenéztem és mivel senki sem mozdult, gondoltam akkor az aula az előcsarnok. Mögöttem kinyílt a hatalmas kapu és további emberek léptek be, ezzel engem betolva a tömeg közepére. Lehettünk kb. 200-an. Ekkor az egyik falnál egy férfit láttam kiemelkedni a tömegből. Pislogtam kettőt, de nem tűnt el a lebegő ember. Mivel a nagynénémen kívül nem találkoztam még virával (ő föld-vira), így nagyon meglepődtem.

     - Elsősök! - kiáltott. Mindenki elnémult. - Üdvözlök mindenkit az Alexander Brown Elemképzőben. Én Matthew Eagle vagyok, az intézmény vezetője, és az Elemtörténet tanárotok. El kell mondjam, hogy mennyire örülök, hogy idén is ilyen sok máguscsemete csatlakozik hozzánk! Most had beszéljek az elkövetkező napról és a tanévről! A mai napon amint befejeztem a beszédet megkapják a szobájukba bejutáshoz szükséges kártyát. Tanórák holnap még nem lesznek, de az első két órában mindenkinek megnézzük, hogy milyen elemmel rendelkezik és hogy mennyire tudják irányítani, mennyi az önkontrolljuk. Utána a napuk szabad, felfedezhetik az iskolát, akár az idősebbek óráira is beülhetnek. Félévkor mindenkire várni fog két vizsga. Egy elméleti és egy gyakorlati, de ráérnek ezen később is aggódni. Most megkérek mindenkit, hogy menjen oda a nagy lépcsőhöz, ahoz amit ott látnak. Az előtt ül kolléganőm aki odaadja a kártyáikat, amint megmondják neki a neveiket. Az órarendjeiket csak holnap, a nap végén kapják meg. Ha bármi kérdésük  lenne, vagy segítségre lenne szükségük a későbbiekben, engem és tanárokat, professzorokat az 5. emeleten találják meg. Nos, további szép napot és sikerekben gazdag évet kívánok önöknek! - fejezte be a beszédét.

Ekkor, mint egy méhraj,  elindultak az előbb említett nő felé. A hangzavar egyre nőtt, mindenki lökdöste a másikat, csakhogy hamarabb elfoglalhassák a szobáikat.

     - Nekem ez túl sok -motyogtam magam elé majd megpróbáltam az ellenkező irányba menni, arra, amerre láttam egy kis helyet. Egy ideig sikeresen mentem , már majdnem odaértem a falhoz, amikor egy erős lökést éreztem. Nem láttam ki, de valaki olyan erősen oldalba könyökölt, hogy majdnem a falnak estem. Nem hiszem el! Minek kell így tolakodni? Így is-úgyis megkapjuk a kártyáinkat, senki sem marad szoba nélkül, akkor mégis miért kell kinyírnunk egymást. Éreztem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa. Elködösült a látásom és egyre jobban kezdett terjedni az az érzés, hogy mindjárt kitörök. Nem! Nem akarom! Senkit sem szeretnék bántani! Ekkor bepánikoltam, elkezdtem kapkodni a levegőt, szememet szorosan összezárva kezdtem el magamban kántálni a szokásos mantrámat: "A tűz nem ellenség, barát. Nem emészt el, megvéd. Egyek vagyunk, egyek is maradunk."-ismételgettem. Nem tudom mennyi ideje próbálkoztam magam megnyugtatni, mikor valaki megrángatta a vállamat. Ez kizökkentett a mantrázásból és a szemeim kipattantak. Matthew Eagle igazgató állt előttem. Mindkét kezével fogta a vállamat és lehajolt, hogy egy szinten legyünk.

     - Nézzen a szemembe! Semmi baj, nyugodjon le. Mély levegő! - ekkor elkezdett nagy levegőket venni, én meg próbáltam követni.

Egy pár perc múlva éreztem, hogy lenyugodtam. Idegesen körbenéztem, hogy látott-e valaki, de már nem voltak sokan a terembe és ők is a nő előtt sorakoztak. Visszanéztem az igazgatóra és szégyenkezve lehajtottam a fejem. Így beégni az első napon... Ekkor elengedett.

     - Hogy hívják? - kérdezte halkan, mire felnéztem és meglepődésemre nem láttam, hogy haragudna. Sőt, semmilyen érzelmet nem tudtam arcáról leolvasni.

     - Ca- Cassandra Grace - majd egy kis habozás után hozzátettem - uram.

     - Nos Ms. Grace kérem vegye fel a kártyáját a tanárnőnél.

     - Rendben. - bólintottam. Már épp indultam volna, amikor kicsúszott.

     - Nem haragszik uram?

     - Kéne haragudnom? - kérdezett vissza. Az arcáról még mindig semmit se tudtam leolvasni.

     - Hát - kezdtem bele ijedten - majdnem kirobbantam. És én-én nem tudtam volna magam visszafogni. Ha ön, uram nincs itt, lehet hogy bántottam volna valakit. Én néha nemigen tudom kontrollálni magamat. Ekkor láttam meg az első változást az arcán. Halványan elmosolyodott.

     - Figyeljen Ms. Grace. Ön és az itt tanuló több, mint 300 gyerek (fiatal felnőtt) azért van itt, hogy tanuljon, fejlődjön, illetve, hogy megtanulják kontrollálni az erejüket. Ha bármelyikük is kitörne, senki sem fog az illetőre haragudni, ugyanis ez is a tanulás része. Hiszen tudja, senki sem úgy születik, hogy tud járni vagy beszélni, mindkettőt meg kellett, hogy tanuljuk. Utána tudunk csak futni és énekelni. - Én csak hallgattam és elgondolkodtam azon, amit mondott.

     - Köszönöm uram - válaszoltam végül, mire ismét eleresztett egy gyenge mosolyt.

     - Úgy gondolom itt az ideje, hogy felvegye a kártyáját - mutatott a lépcső irányába, ahol már csak 5-6 ember állt. 

     - Rendben uram, megyek is. Köszönöm szépen még egyszer és viszlát! - mondtam gyorsan, majd elsiettem a tanárnő felé. Azt még láttam, hogy Mr. Eagle mosolyogva megcsóválta a fejét és elindult a kapu felé.

Sziasztok! Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket! Ha bármi kérdésetek van, vagy nem értetek valamit írjatok nyugodtan! Véleményekkel se fukarkodjatok!
További szép napot!