ABEK- Elemképzőben az életem

15. rész

     - Még egyszer Ms. Grace, nincs lazsálás! Gyújtsa meg gyerünk! - parancsolta Hidgens a közös edzésünk legújabb napján. Már egész sok idő telt el, mióta elkezdtük. Már novemberben járunk, két nap múlva lesz megtartva a téli bál az iskolában. Holnap el vagyunk engedve az órákról, és be mehetünk a közeli városba vásárolni. - Jó. Ha ennyire nem megy magának, akkor hagyjuk abba.

     - Ne haragudjon, nem tudok koncentrálni. - mondtam lehuppanva a fűre egy nagy szusszanással. 

     - És mondja mi tereli el ennyire a figyelmét? Csak nem a bál? - kérdezte gúnyosan. Nem válaszoltam, csak magam elé morogva küldtem el a francba. - Na jó. Álljon fel!

Nagy nehezen feltápászkodtam és kérdőn felé fordultam. Nem mondott semmit, csak felemelte a kezét, mire éreztem, hogy megremeg alattam a föld. Mire feleszméltem elém pattant és ütésre emelte a kezét. Lesújtott, de időben eltudtam ugrani előle. Tüzet képeztem a kezemben és felé hajítottam, de egy intésére földoszlop emelkedett ki előtte, ami megvédte. Hihetetlen sebességgel támadott, egészen addig amíg el nem fáradtam annyira, hogy nem bírtam megidézni a tüzet. 

     - Csak ennyire futja? - hergelt.

Felé ugrottam és az arcát célozva támadtam. Megfogta a csuklómat és a hátam mögé csavarta. Felemeltem a lábamat és térden rúgtam, mire elengedte a sajgó csuklómat. Nem törődve a fájdalommal ökölbe szorítottam a kezemet és az oldalába ütöttem. Fájdalmasan kiáltott fel, de rögtön reagált. Megfogta a két vállamat és hihetetlen sebességgel lerántott a földre. A hátam egy hangos csattanással érte el a talajt. Lábaival leszorította az enyéimet, kezeivel a fejem fölött tartotta az én karomat. Próbáltam kiszabadulni, de teljes testsúlyával rám nehezedett. 

     - Azt hittem maga ennél erősebb. - mondta halkan, nem törődöm hangsúllyal.

Éreztem, hogy elönt az ideg. A növekvő erőm ki akart törni belőlem, de sikeresen visszafogtam. Felemeltem a fejem és lefejeltem Hidgens-t. Elvesztette az egyensúlyát, amit kihasználtam és lelöktem magamról. A gondolatommal elkezdtem tűzgolyókat gyártani és megsoroztam vele. Próbált elugrani előle, de volt ami eltalálta. Égett hús szaga terjengett a levegőben, de nem törődtem vele. Egy dolog lebegett a szemem előtt. Meg. Kell. Ölnöm. Várjunk... mi van? Én nem akarom bántani. Elég!!! Ez elterelte a figyelmemet így nem vettem észre, mikor elém lépett Hidgens. Homlokát az enyémhez döntötte és valami idegen nyelven kezdett el maga elé motyogni.

Nem tudom meddig álltunk így, de egy idő után éreztem, ahogy az első könnycsepp elkezd lefolyni az arcomon. Elléptem a tanártól és próbáltam összeszedni magam kevés sikerrel. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak. Nem akartam Hidgens előtt gyengének mutatni magam, de meg voltam rémülve. Pár perccel ezelőtt én simán kinyírtam volna. De honnan jött ez? 

Idegesen hátráltam és az Ezüst tükrű tó felé sétáltam. Lerogytam a partjára és ekkor nem bírtam tovább elkezdtem zokogni. Hangot nem adtam ki, némán engedtem utat a fájdalomnak. Éreztem, ahogy Hidgens mellém lép és leül. Nem szólt semmit, csak ott volt. Mikor már éreztem, hogy kezdek lecsillapodni megszólaltam.

     - Sajnálom. - suttogtam halkan. Nem reagált. 

     - Nagy erő lakozik magában Ms. Grace, talán még maga sem fogja fel, hogy mekkora. Magával egykorú társainál jóval több minden van önben. Nem szabad feladnia! Csak gyakorolnia kell. - mondta, majd felállt és otthagyott a gondolataim kereszttüzében.

Ott a parton ülve jutott eszembe az a meglepő gondolat, hogy Hidgens egész végig csak segíteni akart. Minden egyes tettével. A plusz munkáktól kezdve, a heteken át tartó tűz megidézésig minden, csak az én fejlődésemet szolgálta.