Shooting Star [Nightmare III.]

Chapter Eighteen

Dr. Stanley Brannan körbenézett a parkban. Unalmában az arra járó embereket fürkészte, de valahogy sehogy sem akart felbukkanni az a személy, aki miatt eredetileg elhagyta a lakását.

- Keresel valakit?

A férfi megperdült a sarkán, és igyekezett rendezni arcvonásait, hogy egy kicsit se tűnjön meglepettnek.

- Safia – üdvözölte halkan, ügyelve, hogy ne remegjen meg a hangja.

Kamuflázs arcán ijesztő mosoly suhant át.

- Itt vagyok, Stanley. Gyorsan mondd, amit akarsz, mert nem érek rá egész nap...

Brannan a padok irányába bökött, ahol végül egymásnak háttal foglaltak helyet.

- Tudom, hogy te voltál – szólalt végül meg a férfi. – Tudom, hogy a te utasításodra robbantották fel a Waterloo hidat...

- Én voltam – vágott közbe a nő; eszébe sem jutott letagadni. Sőt, hangjából mintha büszkeség sugárzott volna. – A saját kezemmel programoztam a bombát, és én indítottam be a visszaszámlálót...

- Oké, nem érdekelnek a részletek – szakította most félbe dr. Brannan. – Csak az, hogy miért tetted.

- Ó, drága Stanley, hiszen én már hónapokkal ezelőtt megmondtam neked – felelt nyájasan Safia. – Hát nem emlékszel arra, amikor legutóbb találkoztunk ebben a parkban...?

- Hadüzenet – ismételte a férfi, visszaidézve a legutóbbi találkájukat. Ajkait annyira összeszorította, hogy szinte nem is látszott, hogy beszélt.

- Látod, tudod te – dőlt hátra elégedetten Kamuflázs.

- Nekem, vagy az alanyoknak szól az üzenet? – kérdezte dr. Brannan olyan hangsúllyal, mintha csak a jövőheti időjárásról érdeklődne.

- Annak, aki elfogadja – válaszolt a nő. – Feltételezve, hogy te és az alanyok még külön fogalomnak számítotok...

- Célzol valamire, Safia?

- Csak arra gondolok, hogy mennyit változtál... - sóhajtott nosztalgikus hangulatban. – Annyi éven át visszakoztál attól, hogy átlépjük a határt, majd miután nekem elegem lett ebből és ott hagytalak Oslóban, pár évre rá meg arról hallok, hogy egy Nightmare nevű kísérletbe kezdtél emberi alanyokkal... Vicces, hogy mi minden változhat rövid időn belül...

- Én nem ezt a jelzőt használnám – jegyezte meg halkan dr. Brannan, de a nő mintha meg sem hallotta volna – vagy legalábbis figyelmen kívül hagyta -, folytatta a monológját.

- Ha okosabb lettem volna, megkerestelek volna akkor és megkértelek volna, hogy vegyél be a programba. Azonban mint mindig, a hiúságom győzött. Azt gondoltam, hogy én ugyan nem kérek a te diadalodból, én magamtól is meg tudom csinálni, nincs nekem rád szükségem, és egyébként is eleve az én ötletem volt, hogy lépjük át a határt. Azután kis híján meghaltam a hiúságom miatt, de meg kell, hogy mondjam, Stanley, megérte. Ha együtt csináltuk volna, én csak az árnyékodban állva osztozhattam volna a sikerben, ami pedig nem lett volna nekem elég és meggyűlöltelek volna. Ezt el akartam kerülni.

- Miért, most annyira odáig vagy értem? – horkant fel gúnyosan a férfi.

- Nem gyűlöllek, Stanley – mosolyodott el hidegen Safia, bár tekintetéből állításával ellentétes érzelem sütött. – Bármit is gondolsz, nem gyűlöllek. Nem, Stanley, én megvetlek. Végre képes voltál túllépni a gátlásaidon és erre visszahátrálsz. Majd úgy döntesz, hogy segítesz az alanyoknak és elfordulsz tőlem.