Thank you for Saving me - [Mingi ff]

1.

Hyori:

-Miért én? Vajon tényleg ezt érdemlem?! - suttogtam magam elé könnyekkel küszködve. - Utálnak...de miért? Nem értem... - szorítottam egyre jobban magamhoz lábaim, miközben a sós folyadék megállíthatatlanul ömlött szemeimből. Egyre jobban arra gondolva hogy hol rontottam el, mit vétettem ellene, ellenük. Nem értem...
Nem sokkal később csillapodott sírásom, de még mindig fájt, ott legbelül.
-Egyáltalán jobb lesz ez? Vagy ilyen marad? - motyogtam magam elé halkan a szavakat. Hirtelen megzörrent a telefonom kiszakítva gondolat menetemből. Csak egy jelentéktelen értesítés, amit úgysem nézek meg. De a telefonom kijelzőjén akaratlanul is a digitális órára terelődött tekintetem, fél kettő. Ideje haza menni, ha nem akarom hogy még jobban fájjon, csak most nem belül.
-Nincs kedvem haza menni, de máshová nem mehetek. Nincs más választásom. - keltem fel kedvenc helyem teteőjéről. Az elhagyott panelház ahol egy ingatag lépcső vezet fel a tetőre. Ha itt leülök látom az egész várost, mit ne mondjak gyönyörű, főleg este. Bár legtöbbször úgy is akkor jövök fel. Ritkán nappal is, de akkor inkább a városban vagyok, és dolgozok egy szarul fizető állásban. Meg a munka egy ok is arra hogy ne kelljen otthon tartózkodnom. Mint ahogy már hangoztattam nem szeretek ott lenni, igazából nem szeretném úgy hívni hogy otthon. Számomra nem az. Apám fizikailag bántalmaz, pedig próbálok mindig a legkedvesebb lenni de nem változik semmi, Anyám pedig utál, ahogyan az öcsém is. Az okát nem tudom de Anyám csak szeret érzelmi terrorban tartani, és persze látszólagos különbséget is tesz az öcsém és közöttem. E-miatt az öcsémnek mindent lehet és ráadásul szeretett Anyám hülyeségekkel is tömi rólam a fejét. Apamtól pedig szimplán félek. Hulla részegen szokott haza jönni, bejön a szobámba, és amikor alszok rám ordít és bájosan meglegyintget, meg ilyenek. Anyám tudja de egyáltalán nem érdekli. Szerintem örül is neki. Egy kutya ugatása hirtelen ki szakított gondolat menetemből. Ráébresztve arra hogy már majd nem haza értem, de valaki hirtelen utánam szólt. Egy felnőtt férfi hang volt és nem is akárkié, hanem az Apámé. Megdermedtem, arcom fal fehér lett, lábaim a földbe gyökereztek.
-Hát hová mész ilyenkor kislányom!? - ordított rám, amolyan részegesen. -Kérdeztem valamit, hát válaszolj!? - ordított rám tiszta erőből, majd megindult felém dölöngélve. Összehúztam magam és becsuktam a szemem, úgy is megver. Ha elfutok pedig nem tudok hová menni, nekem már úgy is mindegy. Egy erős ütés érte arcom, amitől hátra tántorodtam. A földön elterülve egyre csak ezeket a szavakat kántáltam magamban. "Neked már mindegy, úgysem számítasz senkinek. Legalább ne sajnáltasd magad. Úgy is mindig azt teszed." De még is legbelül azt akartam hogy vége legyen. A sokadik ütés után igen is megszédültem, az orromból pedig ömlött a vér, a szám széle fel volt gondolom repedve, már csak homályosan láttam. De nem jött több ütés amit kissé furcsáltam. Hirtelen egy másik férfi hangot hallottam, és egy koppanást. Lassan megpróbáltam felülni, ahogy sikerült, Apámat a földön feküdve, fölötte pedig egy idegen férfit láttam aki öklével őt ütötte. De éppen csak ennyit sikerült kivennem a történésekből mert fejem ismételten vissza esett a betonra. Arcom hasogattot és szédültem. Pár perc nyűglődés után, egy fiatalabb srác jelent meg felettem, nyilván az aki Apámtól megmentett.
-Még tarts ki! - emelt fel menyasszony pózba, de körülöttem kezdett minden elhomályosodni, és már nem láttam semmit.

Bizonyára elájulhattam mert azt már nem tudtam megmondani hogy hogyan kerültem ide ahol most felébredtem. Egy nagy szobában találtam magam, egy francia ágyon. Szép, tágas szoba, szemben velem egy másik francia ággyal ellátva. Mellettem egy éjjeli szekrény foglalt helyet. Rajta egy pohár vízzel és egy felirattal, "Kérlek igyál!". Nem voltam szomlyas de eleget téve gondolom megmentőm kérésének, felemeltem a poharat. De amint a számhoz érintettem hihetetlen fájdalmat éreztem. A sejtésem bebizonyosodott, tényleg fel repedt a szám. Valószínűleg az egész testem tele lehetett ilyen nyomokkal.