𝑩𝒂𝒃𝒚𝒔𝒊𝒕𝒕𝒆𝒓 - befejezetlen

|tizenhetedik|

"...-Jó reggelt, Liza- szólaltam meg rekedten."

E L I Z A B E T H

19th of May

Sunday

-Sz-szia- köszöntem vissza, Ryan felé fordulva. Amint ránéztem feléledtek bennem az emlékek a múlt estéről. Soha többé nem megyek bulizni. Nem nekem való.

-Hoztam reggelit- mondta -Gyere- ment be a szobába.

-Köszönöm, ... hogy megmentettél- néztem rá, már evés közben. Ha akkor ő nincs ott ... bele sem akarok gondolni, mit csinált volna Mason.

-Nem kell megköszönnöd, ez a létező legundorítóbb dolog, amit egy fiú tehet egy lánnyal. Ezt senki nem érdemli.- válaszolt. Akkor is megmentett volna, ha nem is ismertük volna egymást?

-Pláne nem te- suttogta nagyon halkan, ám meghallottam.

-Tessék?- kérdeztem, tettetve, hogy nem hallottam.

-Semmi, semmi- felelte és félrenézett. Ez a srác még oldalról is jól néz ki.

Tovább ettünk csendben, de ez nem kínos csend volt, mint Mason-nel, hanem az a fajta jóleső csend. Imádtam.

-Nagyon köszönöm a reggelit és igazából mindent, de nekem most már mennem kéne- hálálkodtam -Anya már biztos aggódik- kezdtem el magyarázkodni, miközben felálltam az ágyról.

-Dorothy-ék szóltak a családodnak este- szólalt meg, én meg csak az ajkait tudtam figyelni. Legszívesebben megcsókolnám, de nem lehet.

Elpirultam a gondolattól. Ryan és én? Csókolózni? Ez soha nem fog megtörténni Elizabeth, ne is álltasd magad!

-Már így is sokat tettél értem, nem akarom kihasználni a kedvességed- vettem fel a kistáskámat az ágy mellől és elkezdtem az ajtó felé araszolni.

-Nem használsz ki- követett, majd lementünk.

-Jó reggelt Mr és Mrs Smith, szia Riley- köszöntem kicsit félénken. Biztos idegesítheti őket, hogy már megint itt vagyok.

-Jaj, szia Elizabeth. Hívj csak nyugodtan Charlotte-nak és tegezz, nem vagyok olyan öreg- szólalt meg Ryan anyukája. Kedves nő.

-Engem meg Thomas-nak- mondta Mr Smith.

-Elizabeeeeth!- rohant oda hozzám Riley, mire felkaptam a karomba és nyomtam egy puszit az arcára.

-Köszönöm a reggelit Mrs ... khm Charlotte- tettem le a kis hercegnőt. Ryan csak mosolyogva nézte a zavaromat.

-Szívesen szívem, remélem ízlett- nézett rám, válaszul csak bólogattam.

-Öhm én megyek is- jelentettem ki és elindultam a bejárati ajtó felé.

-Ilyen hamar?- kérdezte Charlotte.

-Anyukám vár- feleltem már a cipőmet húzva, Ryan meg jött utánam. Hova jön?

-Viszlát!- nyitottam ki az ajtót és ki is léptem rajta.

-Szia Betty- köszönt el Charlotte, mire egy pillanatra megtorpantam. Az apámnak nevezett személy hívott így születésemtől kezdve. Egészen addig, míg ...

Könny szökött a szemembe. Bárhogy is tagadom, még nem vagyok túl azon, hogy elhagyott minket.

-Liza, minden rendben?- Ryan hangja zökkentett ki a gondolataimból, aki egész végig a hátam mögött állt. Vajon látta, hogy könnyes a szemem?