Gyönyörű sorscsapás ᵐⁱⁿˢᵘⁿᵍ [✓]

»29. rész«

-Minho... Nem tudsz egy kicsit megválni tőlem? – kérdeztem, miközben az engem ölelő kezeire tettem az enyémeket.

-Évekig nélküled voltam. Távol voltam. Miért kéred, hogy váljak meg tőled? Muszáj bepótolni. – közölte, majd egy apró puszit nyomott a nyakamra.

Tette miatt a szívem ismét szaporábban vert, miközben arcom színe változni kezdett.

Miért kell mindig zavarba hoznod?

-Ha... Ezt folytatod, nem fogsz mellettem aludni. – közöltem.

-Anyád meg is ölne szerintem. – nevetett fel, majd elengedett. – Össze kéne zárni az enyémmel. Komolyan mondom még fanoldalt is hoznának létre rólunk.

-Csak nem. – nevettem fel, miközben felé fordultam.

-Anyám tudod, hogy mennyire tűrtőztette magát? – kérdezte, miközben körbenézett a szobámban. – Jut eszembe fanoldal... Jisung, valamit tudnod kell. – mondta sóhajtva.

-Micsodát? – kérdeztem kíváncsian.

-Először is, ígérd meg, hogy nem akadsz ki. Nem versz meg. De legfontosabb, hogy nem hagysz el. – mondta kínosan.

-Az utóbbi nem fog bekövetkezni. Az első viszont előfordulhat. – mosolyodtam el.

-De ne... Ígérd meg, hogy nem akadsz ki.

-Jó, megígérem csak mondd már. – türelmetlenkedtem.

-Van az a személy, akivel beszélsz instagramon. – kezdte el, majd egyből lefagytam.

-Honnan tudsz róla? – kérdeztem.

Azt ne mondd, hogy beszéltél vele. Vagy, hogy ismered. Vagy, hogy te vetted rá, hogy rám írjon...

-Onnan, hogy... Én voltam. – közölte.

-Ezt nem értem. Te küldted rám? – kérdeztem értetlenül.

-Nem. Én vagyok az.

-Mi van? – kérdeztem kiakadva.

-Megígérted...

-Meg, mert nem gondoltam volna, hogy... – kezdtem el idegesen, majd próbáltam lenyugodni. – Végig veled beszéltem?

-Velem...

-És volt pofád megkérdezni tőlem, hogy mennyire bírlak? – kérdeztem ismét idegesen.

-Csak ki akartam deríteni a válaszod. Ha mondtál volna neki... Nekem valamit, akkor nem egy veszekedés után jöttünk volna össze. Elvileg. – nevetett fel kínosan.

-Minho... Legalább lett volna benned annyi, hogy személyesen kérdezed meg.

-Igazat mondtál volna?

-Nem hiszem... – feleltem halkan. – Akkor ezért nem akart... Akartál velem találkozni.

-Tudod mennyire féltékeny lettem? Előbb akartál egy idegen fiúval találkozni, mint velem. Mikor Hyunjin miatt kérdeztem, hogy jól vagy-e, azt írtad, hogy aranyos vagyok, hogy aggódok. Tudod mennyire kiakadtam? – kérdezte. – Hiába nekem mondtad, de a szemedben nem én voltam az.

-Gratulálok. Féltékeny voltál saját magadra. – nevettem fel. – És... Azt Jeongin írta. Elvette a telefonom. – meséltem.

-De én azt nem tudtam...

-Honnan jött a Minsung? – kérdeztem. – A Lee-t tudom hova tenni, de azt nem.

-Összevontam a nevünket. – vonta meg a vállát.

-De... Miért?

-Mert bíztam benne, hogy összejövünk, és szerettem volna látni magunkat együtt? – kérdezte.

-Olyan egy... egy...

-Mi vagyok? Na mondjad. – mondta, majd ismét a derekamra fogott.

-Hát... – kezdtem el, miközben közelíteni kezdett ajkaim felé.

-Srácok. – kopogott be anya az ajtón. – Nem vagytok éhesek? – kérdezte.

-Nem, köszönjünk. – mondta Minho mosolyogva. – Ő legalább nem nyit be. – mondta halkan.

-Ajánlom is neki. – morogtam, majd én kezdtem el most közelíteni Minho felé.

-Nasit? Van fagyis is. – hallottuk meg megint a hangját.

-Hát ezt nem hiszem el. – morogtam.

-Nem hagy békén, amíg bele nem megyünk, igaz? – kérdezte mosolyogva.

-Pontosan. Szóval tudjuk le minél előbb anyát és... És ennyi. – mondtam zavartan.

-Csak nem azt akartad mondani, hogy térjünk vissza ide utána? – kérdezte.

-Én? Soha. – mondtam, majd az ajtó felé indultam.

Mikor kinyitottam az ajtót, addigra anya már nem tartózkodott az emeleten. Lassan Minho felé néztem, aki megindult felém, majd szótlanul mentünk le a konyhába.

-Meggondoltátok magatok? – kérdezte mosolyogva.

Nem igazán...

-Maradjunk a fagyinál. Ettem otthon, szóval nem fér belém sok minden. – mosolygott anyura Minho.

-Oké. – mosolyodott el anya, majd elővett két tányért amibe elkezdte pakolni a hideg édességet.

-Ülj le. – sóhajtottam, majd Minho tette amit mondtam.

Vagy lehet fent kellett volna megennünk? Már mindegy...

Szótlanul ültem le a fiú mellé, majd anya letett elénk két fagyival teli kisebb tányért, ahogyan kanalakat is.

-Parancsoljatok. – mosolygott.

-Köszönjük. – mondta Minho, majd neki is látott.

-Minho, ha végeztetek... Beszélhetnénk? – kérdezte anya, majd egyből ledermedtem.

-Persze. – nézett rá Minho mosolyogva.

-Nem. Mondd előttem. Ami rá, az rám is tartozik. – közöltem.

-Sungie, nincs semmi baj azzal, ha anyukád beszélni akar velem. – mondta Minho.

-Akkor mondom előtted, ha annyira ragaszkodsz hozzá Jisung... Csupán annyit szerettem volna mondani neki, hogy vigyázzon rád. És, mivel szereted, remélem, hogy ő is éppúgy szeret téged, ahogyan te őt. – közölte anya.

-Ez csak természetes. Vigyázok rá, mivel szeretem. Tiszta szívemből. - mosolyodott el Minho halványan. - Túl régóta várok rá ahhoz, hogy elengedjem. Szóval Sungie készülj, mert jó ideig nem foglak elhagyni. Sőt.. Soha. – mondta, majd arcomon halvány pír keletkezett.

-Bármikor szívesen látlak nálunk Minho. Jisung párjaként te már családtag vagy. És ígérem, hogy hagylak titeket. Elmegyek lefekszem, ha valami kell, akkor... Szolgáld ki Jisung a párodat. – mondta. – Jó éjt fiúk. – búcsúzott el, majd kiment a konyhából.

-Hallod ezt Sungie? Szolgáld ki a párodat. – mondta Minho mosolyogva.

-Hallottam, ne aggódj. – sóhajtottam.

Hál’ istennek, hogy már este van.
Alig várom, hogy vége legyen már ennek a rémségesen hosszúnak tűnő napnak.