A fájdalmat érezni kell | World War 2

Negyvenhatodik fejezet

Csak a tábortűz narancssárga, illetve sárga fénye világította meg a kocsi falát és azt a pár métert maga körül. Az ég éjfekete volt, egy csillag sem volt hajlandó rajta ragyogni, a Hold is csak homályosan látszott.
Edith ugyanazzal a fűszállal szórakozott, melyet ezelőtt fél órával tépett le. Kicsit melege is volt. Tekintete a tóra vetődött, és arra gondolt, hogy nem is lenne olyan rossz egyet fürdeni benne. A fűszálat eldobta valahova kelet felé. Felállt, majd a kezeit megtörölve a kocsihoz ment, kivette onnan a ruhákat, amiket kaptak az öregasszonytól a tanyán, és elindult a tó fele, mely alig pár méterre volt tőle. Nem akart pont ott bemenni, ahol a kocsi állt, hiszen Albrecht ott volt, így hát a tó körül kezdett el sétálni, addig, ameddig meg nem találta a tökéletes helyet, ahol be tud menni. Elkezdte ledobni magáról a ruhákat, észre sem véve, hogy nincs egyedül. Annyira el volt merülve a gondolataiba, hogy észre se vette Dietert, aki már előtte ott volt. Csak derék magasságig ment be, Edith jól szemügyre vehette meztelen felsőtestét. A férfi mindkét markával vizet merített felváltva, majd testére zúdította, hogy jobban le tudjon hűlni, és persze, hogy normálisan meg tudjon mosdani. Edith beharapta alsó ajkát, mégis az előző napi után meg kellett fékeznie magát.

-Ó, izé...sajnálom, nem akartalak megzavarni...már megyek is..-a férfi arcát nem látta, hiszen teljes sötétség volt mindenhol, csak a hátának a tükörképét vélte felfedezni a tó felszínén. Dieter megfordult, felé vette az irányát, majd amikor elé ért, nedves kezével végigsimította a lány arcát.

-Soha nem engednélek elmenni.-húzta magához közel, közben pedig lassan sétált vissza a vízbe. Ezzel nem is lett volna semmi baj, hiszen romantikus lett volna, ha nem botlott volna el egy kőben. Edith kezei pedig az ő kezeiben pihentek, és amikor a férfi elvesztette egyensúlyát, magával húzta. Mindketten a tóban landoltak, Edith egyenesen Dieterre zuhant.

-Te aztán értesz a romantikához...-dözsölte ki a szeméből a vizet, majd ujjaival átfésülte rövid, fekete haját.

-Ugyan, ne mondd, hogy nem tetszett.-mosolygott a férfi, majd újra megfogta a kezét és elkezdte beljebb húzni.

-Nem, mert árt a babának...-simogatta meg a hasát, ami feltűnően ugyanolyan méretű volt, mint azelőtt két héttel. Nem aggódott, hiszen azt gondolta, hogy biztos a soványsága meg a borzalmak miatt van.

-Minden rendben lesz.-húzta még közelebb magához újra. Edith a férfi nyaka köré fonta még mindig sovány karjait, majd egy hosszú csókba hívták egymást. Edith ajkai úgy falták az előtte levő férfi ajkait, mintha bele lenne égve az elméjébe a tudat, hogy többé nem teheti meg ezt.-Egyébként pedig...sajnálom, amit korábban mondtam. Tényleg.-olyan közel hajolt a lányhoz, amennyire csak tudott, még a válluk is összeért. A férfi dögcédulája az ő mellkasának nyomódott, hidegebb volt, mint a víz, emiatt pedig kirázta a hideg.

-Semmi gond...megértem.-simított végig a lány Dieter hátán, suttogva a fülébe.

Már vagy egy órája lehettek a tóban. Kellemes volt a víz, és a szituáció is, hiszen mindketten csendben, egymásba kapaszkodva meredtek egymás szemébe. Kettejük kis kapcsolata számított a nagyvilágnak.

-Friedhelm? Anja?-kérdezte az egyik pillanatban Dieter.

-Tessék?-a lány nem értette, hogy a férfi mit akar.-Nem értem, hogy mire gondolsz...

-Szerinted mi lesz? Kisfiú, vagy kislány?-simította meg ezúttal ő a hasát. Edithnek akkor esett le, hogy a férfi mire próbál utalni.

-Khm...nem tudom. Inkább fiút, hogy hasonlítson az apjára....-mosolygott.

-Nem...inkább...inkább egy kislányt, hogy hasonlítson az anyjára.-puszilta meg a lány homlokát.

-Gondolkoztam már rajta, de nem tudom, ha neked tetszenének.-mondta Edith, kissé feszülten. Dieter nem mondott semmit, továbbra is kíváncsian hallgatta, hogy a lány mit fog mondani.-Ha fiú, akkor Dieter vagy David, ha pedig lány, akkor Martina.-folytatta.

-Szerintem a David és a Martina tökéletes lesz...Apa leszek.-suttogta boldogan, kiáltani már nem mert.

-Igen, az leszel.-választolta Edith is legalább olyan boldogan, mint Dieter.

Még ültek úgy tizenöt percet a tóban, majd közös megegyezés alapján mindketten kimentek, hogy fel tudjanak öltözni új ruháikba. Edith felvette a fehér blúzot, majd rá a kockás inget. Nem érdekelte, hogy meztelenül áll kedvese előtt, hiszen nem egyszer látta őt így. Begombolta a kockás inget, majd a szürke térdig érő szoknyát. A vörös sálat is felvette, mert annak ellenére, hogy a tó vize egész kellemes volt, kint erősebb szél fújt, ami miatt könnyen megfázhatott volna.A fejkendőt a fejére kötötte, és máris úgy nézett ki, mint egy falusi lány.

-Ezt nem hiszem el...-motyogta, mután csizmáit visszavette.

-Valami baj van?--nézett rá Dieter, miután felvette az ingét, azután pedig hajolt a zubbonyáért, hogy kiszedjen belőle minden fontosat, kezdve Peter dögcédulájától egészen pár mentolos cukorkáig.

-Úgy nézek ki, mint aki nem normális.-nézett végig magán.-Ez ízléstelen...

-Nem én tehetek róla, hogy nem jó a divatérzékem.-tette Dieter mellkasa elé mindkét kezét, jelezve, hogy ez nem az ő hibája.

-Tudom, de akkor is. Ez borzalmas.-szörnyűlködött. Ránézett az előtte álló férfire, akin egy új fehér ing volt, és az a fekete színű nadrág. Nagyon jól mutatott.-Ez nem fair...-kezdte, mire Dieter felnevetett.  Felvették a ruhájukat, majd elindultak vissza, a kocsihoz. Meglepő módon Albrecht a tűz előtt ült, a távolba meredve . A ruhákat beledobták a tűzbe, nem volt már rájuk szükségük. Legalábbis nem SS ruhákra, melyek a francia határnál csak bajt hoztak volna rájuk. Egyik ruha a másik után kapott lángra, majd alakult át füstté, és nemsokára oszlott szét a levegőben. Mindketten leültek Albrecht mellé, és próbálták nem olyan kínosnak találni a helyzetet. A tizenhat éves fiú egy kisebb bottal piszkálta a parazsat, mely hol fekete színt, hol narancssárga színt öltött.

-Nemsokára Franciaországban leszünk.-törte meg a csendet Dieter.-Egészen a háború végéig Lillében fogunk élni.-folytatta.

-Értem.-égette el a botot Albrecht, majd elvett egy másikat, és újra a parazsat kezdte el piszkálni.

-Albrecht...mind haza szeretnénk menni, ahogy te is, de arra még várnunk kell pár hónapot. Egészen a háború végéig. Vagy legalább addig, ameddig Németországban elcsendesedik minden. -próbálta megvígasztalni Edith.

-Tudom.-felelte flegmán Albrecht.

-Akkor jó. És szólj, ha valami kell: ennivaló, vagy ilyesmi.-mondta, mire a fiú unottan bólintott. Öt perccel később viszont azt a fát is a tűzre dobta, felállt, majd a kocsi felé vette az irányt.

-Hogy legyek jó anya, amikor egy érettebb fiúval sem tudok szót érteni?-súgta oda a lány Dieternek, aki éppen az Albrechttől kapott képet nézegette.

-A szülők általában babával kezdenek...nem egy 16 éves, elég morcos fiúval.-fordította meg a képet, majd homlokát ráncolva olvasni kezdett valamit.

-Megnézhetem?-kérdezte Edith, mert nagyon érdekelte, hogy Peter mit üzent nekik. Dieter odanyújtotta, mire a lány kivette a kezéből. A képen két fiatal férfi van, az egyik Dieter, a másik Peter. Mindketten elég fiatalok voltak. A kép alján egy kis dátum is fel volt tüntetve: 1940, március 16.
Lassan, de határozottan megfordította a képet, és szembesült azzal, hogy Peter tényleg üzent nekik valamit halála előtt.

Az ember kitartóan felejt, ha meg nem is bocsát. Bocsáss meg, hogy nem voltam elég jó bátyád. Vigyázz a barátnődre is, vakarcs!

Peter Weiss