A fájdalmat érezni kell | World War 2

Negyvennegyedik fejezet

Albrecht számára az út hosszú, és fájdalmas volt. Mindenki tudja, hogy hogyan került oda, ahol most van, de senki sem, hogy milyen utat járt be, hogy idáig eljusson.

1945. április 1., este 20:57

Szovjet gépek szálltak felettük, bombázva a központot és egyben a fővárost, a szeretett Berlint. Albrecht egy lebombázott tömbházban bújt el pár Hitlerjugend és katona társaságában.

-Ezek a mocskok egyre közelebb érnek!-ordított az egyik, kinézve az ablaknak szánt üregen, amit a tegnapi napon teljesen lebombáztak.

-Nem fogjuk tudni kivédeni...-suttogta oda Albrecht Hansnak, aki vele egy csapatban volt már a kezdetektől fogva.

-Haver, ezt én is látom!-felelte Hans, majd újra feltöltötte a Karabinert nyolc tölténnyel. Hiába, hiszen lövését egy szovjet lövése előzte meg, és nyakon találta. Az alig tizennégy éves fiú fulladozni kezdett, nyakából ömlött a vér. A hátára volt fordulva, Albrecht pedig próbálta elhúzni a lépcsőház egyik olyan zugába, ahol a szovjetek nem tudnak rájuk célozni. Kezeit rátapasztotta Hans nyakára. Látta, hogy nem segít sokat, ugyanis a fiúnak a szájából is szivárgott már a vér.-Jó barát és...és társ voltál...Albrecht. Köszönöm...-suttogta, lélegzése pedig fokozatosan lassult.

-Ne mondj ilyeneket!-szidta le Albrecht haldokló barátját.-Meg fogsz gyógyulni, igérem...-vette ki a zsebéből a szükség esetére eltett kötést, majd megpróbálta elállítani a vérzést. Hiába. Hans már nem lélegzett.-Úgy sajnálom!-dőlt a mellkasára, és letörölte azt a könnycseppet, mely szeme sarkában jelent meg.-Mennem kell!-szedte össze magát, majd két ujjával lecsukta Hans szemeit, hogy békében nyugodjon. A Karabinerét jobb kezével felkapta a poros és törmelékes padlóról, majd visszafutott oda, ahonnan elhurcolta barátját. Már csak két ember maradt rajta kívül, a többiek mind halottak voltak. A vezetőjük, Weiss ezredes, és Wilhelm Wolff. Az ezredes háttal neki volt dőlve a falnak, fegyverét a mellkasához szorította. Izzadságcseppes arcán a bátorságnak már nyoma sem volt, csupán a remény és a kitartás volt az, ami életben tartotta. Wilhelm arca ellenben könnyes és sebes volt, alig tudta visszafogni magát. Támadni nem mert, mert akkor úgy járt volna, mint Hans.

-Németek, adjátok meg magatokat! A háborúnak már vége!-üvöltött a hangosbemondóba az egyik szovjet, messzebbről.

-Meg a francokat...Ez csak propaganda, ha megadjuk magunkat, lelőnek! -nézett Wilhelm először az ezredes, majd Albrecht szemébe.

-A Führer megígérte, hogy győzni fogunk!-próbalta oldani a feszültséget Albrecht, kevés sikerrel.-Maradt még golyónk! Hogy néznénk így anyánk szemébe?-mutatott fegyverére.

-Örülj, ha még egyáltalán anyád szemeibe tudsz nézni.-mondta az ezredes.

-Te egy gyáva disznó vagy!-kötekedett Albrecht.
Az ezredes gondolt egyet, majd megragadta Wilhelm zubbonyát, és magához húzta.

-Amikor azt mondom, hogy "Most!", akkor mindketten rohanjatok a hátsó kijárat fele! Mindenképpen jussatok el Berlin széléig, onnantól pedig már csak rajtatok múlik, hogy túlélitek-e, vagy sem!-szorította magához mégjobban a Karabinert.-Albrecht, gyere ide!-szólt, majd elkezdett a zsebében matatni. Kihúzott onnan egy kis ceruzát és egy lapot, majd valamit ráfirkantott.-Ha találkozol egy Dieter Weiss nevű férfival, mindenképp add oda neki!-nyomta Albrecht kezébe a lapot és dögcéduláját, amit nyakából tépett le.

-Oké...-tette zsebre, majd visszafutott Wilhelm mellé.

-Most!-Weiss ezredes egyik pillanatban még a falnak támaszkodva próbálta megvédeni magát, a másik pillanatban pedig már az egyik hatalmas lyukon át lőtte a szovjeteket.
Kettőt le is tudott lőni, viszont egyiket nem vette észre, csak akkor, amikor már késő volt. A golyó, mely a szovjet fegyverében állt készenlétben, két másodperc alatt Peter mellkasába fúródott. Odakapta kesztyűbe bújtatott kezét, és fájdalmasan felordított. A sebből szivárogni kezdett a vér, amit azonnal felszívott az inge, majd a zubbonya. Térdre rogyott, kezéből kiesett a Karabiner. Még egy lövés, ugyanúgy a mellkasába. Kezét elvette az előző lövésről, majd odakecmergett a lerombolt épület egyik hatalmas lyukához, majd mielőtt a szovjet még egyet lőhetett volna, letépte kitüntetéseit.

-Mein Führer, kudarcot vallottam...-suttogta, és a mélybe vetette magát.

Albrecht az ezredes kérésére futott le a lépcsőkön Wilhelm társaságában, keresve a hátsó kijáratot. Két perc keresgélés után a sötétben megtalálták az ajtót. Albrecht lassan kinyitotta, majd körülnézett.

-Tiszta! Mozgás!-Wilhelm elindult, majd átfutott a két tömbházt elválasztó úton, és bemászott a másik tömbház egyik ablakán.-Ki kell jutnunk berlinből, amilyen hamar csak tudunk!
Lövések sorozata zúdult rájuk, bár egyiküket sem találta el egy golyó sem.

Másfél óra alatt sikerült a város széléig jutniuk.

-Gyere Wilhelm, már majdnem ott vagyunk!-nézett hátra, de Wilhelm nem mozdult. Szája széléről egy vércsík kezdett el folydogálni.

-Az istenit!-kiáltotta el magát, de nem mert visszafutni, mert akkor a szovjet mesterlövész őt is levadássza. Wilhelm a földre rogyott, és életét vesztette.-Sajnálom...-suttogta. Össze vissza kezdett el lövöldözni, annak reményében, hogy talán egy véletlen, de igen szerencsés módon eltalálja a szovjetet. A szovjet azonban jól kiképzett volt, hiszen el is találta. A golyó csak súrolta a bal karját, mégis egy kicsit mélyebb seb keletkezett, amiből folyni kezdett a vér. Felkiáltott fájdalmában. Egy durchgang alatt futott át, és kijutott Berlinből. A várost keletről támadták, ő pedig dél felé futott. Zsebében még mindig ott lapult az a lap és a dögcédula. Arra gondolt, hogy Berlintől egy kicsit távolabb majd keres egy házat, amelynek a pajtájában meghúzódhat egy ideig. Az ellenség ezután már nem vette észre, hiszen mind a várost támadták, hogy megöljék a kancellárt. Egyre csak futott, és futott. Nem mert megállni, azt akarta, hogy minél messzebb jusson a Pokoltól. Ruhája véres volt, jobb kezét a bal karjára szorította, hogy valamennyire elállítsa a vérzést. Annyi volt az éppen aktuális problémája, hogy az összes kötést, ami nála volt, feláldozta arra, hogy Hans életét mentse meg. Persze hiába.

A füst az égen olyan benyomást keltett, mintha az lenne a felhő, mely az egész világot beborítaná. Semmi napsugár, mintha Isten ezzel próbálna üzenni nekik, hogy közeleg a világvége, melyet ők csináltak meg maguknak ezzel a háborúval. Az emberek egymás ellen fordultak hat évvel ezelőtt, kirobbantva egy háborút. Az egyik ország csak a hatalommal foglalkozott, népeket próbált kiírtani, a fajtisztaságra és az erőre próbált koncentrálni. Ez Németország, avagy Fatherland. Az ország, ahol 39-től rettegtek egyedül járni az emberek, mert nem tudták, hogy mire számítsanak. Az ország, amely vesztésre áll. Az ellenség teljesen elgyengítette. Minden utcában tucatnyi német egyenruhába öltözött halott ember. A maradék túlélő német katona harcol gőzerővel, de hiába. Már csak a bunkerben megbújt emberek tartanak ki valamennyi ideig.
Ez a háború számukra elveszett.