A fájdalmat érezni kell | World War 2

Tizenötödik fejezet

Huszonkét nap telt el azóta. Egyre több hó hullott és mivel Lengyelország a földrajzi helyzete más, mint a Németországé, ezért van az, hogy a táborban is sokkal hidegebb van. A közeli fák hóval voltak burkolva, a föld egész a horizontig tiszta fehér volt és az ég halványszürkés színt öltött magára.

Azon a napon volt Karácsony napja. Edith a szokásosnál kicsit jobban ébredt fel. Bár itt, Auscwitzban nem valami jókedvűek a foglyok. Huszonkét nap alatt sikerült még pár ilyen haszontalan épületet lebontaniuk, melyek helyére már csak hó hullott.
Karácsony napján minden ember a táborban vidámabbnak tűnt. Vasárnapra esett ez a nap. Ilyenkor a foglyoknak tényleg megengedték, hogy pihenjenek és, hogy rendesen lezuhanyozzanak, langyos vízzel.

-Mindenki, kifelé!-ordított a kápó azonnal, ahogy bement a barakkba.

Minden fogoly sietve leszállt a saját helyéről, majd kifele futottak. Edith is azt tette. Minden fogoly futott a helyére, majd vigyázzba állt és várta, hogy mi lesz. Minden katona kijött a katonai házból, majd vigyázzba álltak, köztük a hadnagy is. A hótól dideregni kezdett, arca sápadt lett, míg ajkai lilán virítottak. Írtó rövid hajára, kezére és a vállára hullottak az apró hópelyhek, fogai összekoccantak tőle.

-A tábornok mindenkinek kellemes karácsonyt kíván!-beszélt az egyik katona a hangosbemondóba. - Szeretetét a táborba is elküldte maguk felé, egy egész teherautónyi kenyeret szállíttatott ide!-mutatott jobbra, ahol tényleg egy teherautó volt, tele kenyerekkel.-Öten jönnek ki egyszerre és veszik el az adagjukat!-fejezte be mondandóját és máris elindult az első öt. Két óra, nem több, ameddig rákerült a sor. Dideregve elindult a katonák felé, soványan, de annál inkább éhesen.
Ötbe osztottak egy kenyeret, amiből ő az egyik szélet kapta. Remegve elvette, majd letört belőle egy falást, zsebre dugta, a többit pedig azonnal elkezdte enni.

A hó egyre erősebben hullott. Két katona mellett ment el és véletlenül meghallotta a beszélgetésük egy részét.

-Minél többet meg kell ölnünk....-kezdte az egyik, mire a másik heves bólogatásba kezdett.

-A szovjetek úton vannak errefele és egyre kevesebb páncélos van....Heinrich, el fogjuk veszteni a haborút!-gyújtott rá a cigijére idegesen.-A Führer megígérte, hogy győzni fogunk...nézz csak ránk. Ahelyett, hogy a keleti fronton lennénk, itt szívjuk ezeknek a bűzét!-mutatott a gázkamrából kitörő, fekete füstre.

-Ez....-bukott ki majdnem Edith száján egy mondat, de sikerült leállítania magát. Az egyik észrevette, mérgesen megindult felé. Szíve a torkában dobogott, de nem mozdult.

-Hogy mi?-ért egyre közelebb, majd a füstöt ráfújta. Edith is 17 éves korában szokott rá a cigire, de megfogadta, hogy leszok róla. Most megint vágyat érzett, hogy újra elszívjon egyet.

-Se-semmi....-csuklott el még a hangja is.- Ne foglalkozz vele. Mind siket az egész! Igaz?-vonta fel a szemöldökét, mire az ismeretleny barna szemű katona lerúgta a földre.

-Átkozott zsidók!-rúgott volna belé, ha Heinrich el nem húzta volna onnan, viszont még annyit tudott tenni, hogy mellé dobta a cigarettacsikket, ami rögtön eloltódott a hóba mélyedve. Mindenki őt nézte.

Edith visszasietett a helyére, majd próbálta elkerülni a tekinteteket.
Férfiak és nők egyaránt ettek, csendben. Remegve ette a kenyeret, hiszen a zokni és a papucs nem volt valami meleg, a hó teljesen átáztatta őket. Nem törődött vele, hiszen meg fogják ölni őket, már csak idő kérdése az egész.

Az ötvenegyes barakkba rakták be, ah aztán várt a felszabadulásra. Arra, hogy megint a saját szobájában legyen és tanuljon. Újra a családjával legyen, együtt vacsorázzanak és ha arról van szó, akár veszekedjenek is, de ahogy Dieter mondta, le kellene zárnia a múltat.