A fájdalmat érezni kell | World War 2

Negyvenötödik fejezet

Albrecht egyre csak távolodott Berlintől, viszont annyira elgyengült, hogy hat kilóméter futás után muszáj volt megállnia. Kezét szorosan a karjához szorította, amely futás közben csak sziszegéseket váltott ki a fiatalból.
Gyors lépésekben haladt, hogy minél távolabb jusson Berlintől.
Wilhelm és Hans halála eléggé megviselte, hiszen nagyon jó barátai és csapattársai voltak. Mindhárman Berlinben nőttek fel. Együtt futottak a lányok után, együtt álltak be Hitlerjudendnek. Azt hitték, hogy tehetnek a hazájukért, hogy majd őket fogják kitüntetni, mert lelőtték az utolsó élő szovjet vagy szövetséges katonát. A gyermeki gondolkodásukat egy ember se tudta leállítani, egyedül ők jöttek rá, hogy a háború nem olyan, amilyennek ők gondolták. Azt hitték, hogy majd kapnak második esélyt az ellenségtől.

Vajon mit szólna az az Edith a mostani Edithhez, aki ezelőtt pár hónappal alig tudott lábra állni? Akkor egy döntés miatt egy német kocsiban ült, várva, hogy egy olyan helyre jusson, ahol biztonságban lesz. A kocsit egy volt német hadnagy vezette, neve Dieter Weiss. Átlagos férfi, szőkés hajjal, zöld szemekkel. A hátsó ülésen pedig egy volt Hitlerjugend, Albrecht Marklein aludt, sérülten.
Egy halk hang törte meg az autó hangos motrának a zaját.

-O-oda kell....oda kell...adnom.-motyogta magában, hiszen aludt.-Oda kell adnom neki!-kezdett kapálózni.
Edithnek muszáj volt lefognia a kezeit, hogy nehogy megüsse.-Neem...nem érted...oda kell adnom...-mondogatta tovább.

-Albrecht, miről beszélsz?-próbált meg beszélni vele a lány.

-A lapot..-motyogta félálomban.-Oda kell adnom...adnom.

-Kinek kell add a lapot?

-Weissnek...Weissnek kell.-mutogatott kezeivel.

Dieter furán hátranézett, a sérült Hitlerjugend pedig felriadt álmából.

-Shh, semmi baj, csak rosszat álmodtál!-próbálta nyugtatni Edith, visszanyomva őt a hátára, hogy pihenni tudjon.-Álmodban azt motyogtad, hogy oda kell adj valamilyen lapot valamilyen Weissnek.

-Igen..Az ezredes azt akarta, hogy mindenképpen adjam oda ezt Dieter Weissnek. Biztos a testvére..-húzta ki a zsebéből a lapot. Amint jobban megnézte, kiderült, hogy az nem is egy lap, hanem egy fénykép.-Meg ezt is...-vette elő a dögcédulát is. Mindkettőt egy kézben tartotta, és elég hangosan beszélt ahhoz, hogy Dieter is meghallja.

-Kinek kell adjad?-kérdezte, mert azt hitte, hogy nem hallotta jól.

-Dieter Weissnek.-ismételte el újra.

-Kérem őket.-nyújtotta hátra a férfi a jobb kezét. Albrecht felkönyökölt annyira, hogy bele tudja rakni Dieter hatalmas markába a lapot és a dögcédulát. A férfinak az arckifejezése meg sem rendült. Mindkettőt elrakta zubbonya zsebébe, majd mit sem törődve a helyzettel, vezetett tovább. Nemsokára, úgy másfél óra múlva lehúzódott egy kisebb tó mellé, majd leállította a motort. Újra elővette a Petertől kapott dolgokat. Kezei között forgatta a dögcédulát, melyen Peter adatai szerepeltek. Azután pedig a képet nézte meg. Edith nem látta tisztán, hogy mi van a képen, ahhoz túl messze ült. Előrehajolni pedig nem mert, nehogy beletaposson Dieter érzéseibe meg magánszférájába. Albrecht továbbra is feküdt, az eget bámulva, hátha az szép égszínkékre vált a szürke helyett. Esteledett, a madarak is visszarepültek fészkeikbe, a katonák meg nem szűnő öldöklési vággyal harcoltak tovább a messzi Berlinben.

Dieter kiszállt a kocsiból, majd a csomagtartóhoz ment, és kivett onnan egy zöld tartályt. Volt rajta két ragasztószalag csík, melyek metszették egymást pont a közepén. Feltöltötte a kocsit benzinnel, majd a tartályt szótlanul visszarakta a csomgatartóba.

-Maradsz a kocsiban, vagy kiszállsz te is?-kérdezte Edith kiszállva a kocsiból, mire Albrecht hümmögött egyet.-Akkor nem. Maradj itt.-zárta be a zöldre festett ajtót, majd elindult Dieter után, aki a közeli erdőbe ment, bizonyára tüzifáért.
A fák ijesztő árnyéka betöltötte az egész sötét erdőt, semmi napsugár, semmi fény, csak feketeség, és a fák lombjainak susogása.-Dieter?-suttogta.

-Itt vagyok.-hallotta meg a hangot. A férfi egy fatörzsnek volt támaszkodva, közben pedig egy cigit szívott.

-Nem kellene itt lenned. Illetve de, tüzifáért...-ő maga sem tudta, hogy mit mondjon, nagyon nyomorult helyzetben volt minden.

Dieter eloltotta a cigit, majd szótlanul elkezdett faágakat gyűjteni.

-Figyelj, nem úgy értettem...-érintette meg a férfi vállát, mire az ráförmedt.

-Jól vagyok, nem kell segítség!-ment távolabb, hogy a munkára próbáljon koncentrálni.

-Kérlek, ne kövesd el azt a hibát, amit én...-szólt utána, de hiába. Edithnek nem volt választása, visszament a kocsihoz. Könnyei, melyek időközben megjelentek szemei sarkaiban, elkezdtek folydogálni a koszos arcán. Gyorsan letörölte őket, mert a kocsihoz ért. Albrecht békésen pihent a hátsó ülésen. Nekidőlt a motorháztetőnek, majd tekintete a tóra vándorolt. Békés környezetet választottak pihenésre, hiszen a távoli robbanásokon kívül semmit nem lehetett hallani, csak a békák brekegését és a nádas susogását. Dieter nemsokára visszatért az erdő mélyéről, karjában egy halom fával. Mikor odaért, ledobta őket a kocsi mellé. Edith úgy döntött, hogy nem fogja annyiban hagyni.-Miért csinálod ezt?-állt elé.

-Tudod, hogy milyen érzés, amikor elveszted a testvéred?-kérdezte. Ez olyan afféle először beszélek, aztán gondolkodok. Dieterben tudatosult, hogy mit kérdezett.

-Igen.-bólintott a lány.-Nagyon is jól tudom, hogy mi okból vesztettem el. Olyasmi miatt halt meg, amiért nem is kellett volna.-ennél a pontnál ő is kiakadt.-Még tizennégy sem volt...Peter pedig legalább huszonöt éves érett férfi, előbb utóbb úgyis mindenki meghal, ahogy ő is. De Pierre...Pierre többet érdemelt volna.-könnyei újra előbukkantak, csak most sokkal több, és nem tudta megállítani.-Én pedig kibírtam, annak ellenére is, hogy jelenleg azzal az emberrel vagyok, aki mosolyogva nézte végig a halálát. Végig szenvednem kellett...Auschwitzban, aztán meg Buchenwaldban. Féltem, hogy a következő nap már fel sem fogok ébredni, annyira gyenge voltam. Viszont el kellett fogadnom, hogy soha nem fognak visszajönni azok, akiket elvesztettem...mindenki meghalt körülöttem. Valószínüleg Nina is halott már...Nekem van okom sírni. Neked viszont feleannyira sincs!-adott ki magából mindent, Dieter pedig szóhoz sem jutott.

-Ez szép volt...-hallották meg Albrecht hangját.-De ha jártál Auschwitzban, az nem azt jelenti, hogy te zsidó vagy?

-Csönd legyen!-mordultak rá a Hitlerjugendre mindketten.

-Nem zsidó, hanem politikai fogoly volt. Nem bírta megállni, hogy ne mondjon valamit, ami defetizmusnak számított.-folytatta Dieter, fedezve őt.

-Nekem mindegy, hogy mi vagy. Én sem értettem egyet a német szabályokkal és politikával..-Ő csak intett a kezével, majd visszafeküdt és úgy tett, mintha ott se lenne.

-Remélem értetted, hogy mit akartam mondani.-zárta le az ügyet Edith.

-Természetesen.-felelte Dieter, majd mindketten hátat fordítottak egymásnak és eltávolodtak. Dieter elkezdte a fákat kisebb darabokra törni a lábával, Edith pedig leült a fűbe és hallgatta a tücskök ciripelését.
Eléggé unta így, de nem volt mit tennie, mert reggelig úgysem indulnak el. Egy fűszálat tépett le, és azt csavarta az ujja köré, mintha az olyan érdekes lenne. Egy dalt kezdett el dúdolni, amit még édesanyja énekelt Pierre-nek, amikor nem tudott elaludni. Nagyon szívéhez nőtt, hiszen egy szép emlék. A legtöbbre viszont homályosan emlékszik a sok borzalom miatt.

Dieterrel sem volt hajlandó beszélni, mert a férfinek nincs oka annyit panaszkodni, mint neki. Majd lenyugszik, és elfogadja, hogy ő nem Alice Csodaországban.