A fájdalmat érezni kell | World War 2

Harminchetedik fejezet

Mindketten a priccsen feküdtek, próbáltak aludni. Az egész barakkban csak alvó foglyokat lehetett látni, semmi mást. Egyiknek a keze-, másiknak a lába lógott le a helyéről, úgy, hogy nem lehetett tudni, az életben van-e még. Csend, amit csak a katonák tudtak megtörni.

Két nappal később, egy keddi napon ugyanolyan rosszul volt. Ezúttal annyi különbséggel, hogy egy SS felügyelőnő pont akkor toppant be a barakkba, amikor neki hányingere lett. Visszafogta magát, és várt addig, ameddig Nina le nem kászálódik a priccsről.

-Tartsd vissza!-suttogta a szőke lány, és lesegítette. Kezét a szája elé tartva próbált nem egy perc alatt kiadni magából mindent.

-Appel! Appel!-ordibált a nő, mire mindenki egy emberként futott ki az Appelplatzra.
Pár barakk foglyai már rég kint fagyoskodtak. Edith beállt az egyik sorba, majd csendben várakozott, ameddig az utolsó foglyok is beálltak.

Elkezdődött az, amitől Edith a legjobban félt, persze a halálon kívül. Déli tizenkettőig senkinek sem volt szabad elhagyni a területet. A katonák meg a felügyelőnők itt tudták a legjobban kinézni maguknak a gyengéket.

-Állj egyenesen, te zsidó kurva!-ordított a szemébe az egyik fogolynak a felügyelőnő.-Nem hallottad?!-lökte meg. A fogoly a hátára esett, nem tudott felkelni.
A nő intett két kápónak, hogy vonszolják el a foglyot, hiszen már nem lesz hasznukra.

Hideg volt azon a reggelen. Edithnek újra hányingere lett, próbált egy kicsit lehajolni, hogy ne legyen annyira feltűnő. Kezét ugyanúgy rászorította duzzadó pofazacskójára, majd becsukta szemeit, és próbálta visszafogni magát. Nina is észrevette, de nem tehetett semmit, mert az egyik felügyelőnő pont előtte sétált el. Miután az elhaladt, Nina félig felé fordította a tekintetét. Nem mondott semmit.

Edith még mindig csak kínlódott, de nagy nehezen ezúttal is sikerült visszafognia magát.

-Nina, beteg vagyok...-suttogta.

-Nem beteg, hanem terhes...-vágott vissza Nina, és Edithnek elment az életkedve is.

Terhes? Ő? Nem, az nem lehet. Nem káromkodott, se nem esett pánikba. Tökéletesen uralta a helyzetet. Ugyanúgy állt, ahogy eddig. Az Appel délig tartott, szóval volt még egy csomó idő.

-Edith, az isten szerelmére, szedd össze magad!-rázta meg a bal kezével Edithet, ő pedig visszatért a valóságba. Nem tudta elhinni, amit Nina mondott.
A felügyelőnő megint pont akkor Nina előtt sétált el, amikor hozzá beszélt. Felé fordult, és egy hatalmas pofont mért Nina arcára. Az érzelem mentesen nézett tovább előre. A felügyelőnő tovább sétált. Nina orrából folyni kezdett a vér, de nem törődött vele.

-Az orrod...-suttogta Edith, mire Nina lepisszegte. A vércseppek a sárba csepegtek, aztán eltűntek.

Két és háromnegyed óra múlva a katonák mindenkit bezavartak a barakkjukba. Havazott, ez megnehezítette a foglyok közlekedését, hiszen ígyis alig tudtak járni.

Edith és Nina is a priccsen feküdtek, amikor egy újabb csoport toppant be a barakkba. Újabb foglyok.

-Mi hova feküdjünk?-kérdezte az egyik, összefonva karjait a mellkasa előtt.

-Akárhova, de nem oda, ahol én fekszem!-mondta egy nő, szájában egy cigivel, amit még egy tiszttől kapott, üzletelésből. -Aludni! Különben jönnek a kutyákkal!-oltotta el a cigijét, majd visszafeküdt a priccsére, és elaludt. A foglyok mind lefeküdtek a földre, ott aludtak el, dideregve a hidegtől.

-Ki kell mennem...-szólt Nina
Edith csak hümmögött egyet, jelezve, hogy értette a célzást.
Nina leszállt a priccsről és kibotorkált a barakkból.

Tíz perc múlva visszatért, rémülettel az arcán. Holtsápadt volt, akár egy élő halott.
Felmászott a priccsre, majd egyenesen Edithre meredt.

-Egy tiszt akar valamit tőled!-suttogta, mire Edith egyből felült, beütve a fejét a fába.

-A francba...-suttogta, majd lekászálódott a priccsről, masszírozva a fejét, és kilépett a hidegbe. Egyáltalán honnan tudta az a bizonyos tiszt, hogy pont Ninától kérdezze meg? Vagy lehet, hogy csak simán megfenyegette.

Igaza volt Ninának, tényleg várta valaki. Tányérsapkájára hó hullott, cigi a szájában füstölt. Elegáns uniformisa jól festett rajta, igazi úriemberré varázsolta.
Edith odalépett az egyik barakk mellé elhelyezett dobozhoz bújt, hogy az őetornyokban levő katonák ne vegyék észre. Nem húzott ujjat vele, befogta a száját, mert lehet, hogy Dieter valami fontos információknak áll a birtokában, melyeket talán megosztani készül a lánnyal.
Dieter ujjai közé vette a csikket, úgy próbált feltűnésmentesen közeledni a lány felé. Egy méterre tőle megállt, majd körülnézett.

-Um...hogy vagy?-próbált beszélgetést kezdeményezni, de nagyon rosszul állt hozzá.
Edith nem válaszolt, helyette a kezét nyújtotta, a cigiért. Dieter még utoljára beleszívott, azután pedig átnyújtotta a lánynak. Kikapta a kezéből, majd rögvest beleszívott. Az érzés, ami átjárta, nem volt valami kellemes, sőt, inkább csak megnyugtatta. A füst, amit lassan fújt ki, eloszlott a levegőben.-Az istenért, mondjál már valamit...-faggatta tovább, de Edith továbbra sem volt hajlandó mondani semmit. A nagyujja körmével apró köröket rajzolt ajkára, közel tartva magához a csikket, amiből már alig maradt mit szívni.

-Nincs mit mondanom...te hívtál.-bukott ki belőle. Dieter továbbra is távolba meredt, hogy elkerülje a feltűnést. Fél szemmel rápillantott, azok a smaragdzöld szemek, amelyek megbabonázták Edithet, most is ugyanúgy csillogtak.

-Igen, mert...mert...látni akartalak.-dadogott. Neki is van gyenge pontja, csak nem mutatja. Edith egy aprót mosolygott, de próbálta eltakarni, mert távol kell maradnia Dietertől, amennyire csak tud. Ezért is kerülte még a beszélgetést is.
A csikket szépen beledobta egy pocsolyába, amely azonnal kialudt a hideg víz hatására.-Nem is olyan rossz itt, ugye?-kérdezte.

-Azon kívül, hogy idő kérdése, és meghalok? Meg, hogy gyűlölnek, és éheztetnek minket? Szerintem sem olyan rossz, csak egy kicsit fáradt vagyok.-mondta, Dieter továbbra is nyugodt volt.

-Ez igaz, de már nincs sok a háború végéig. Pár hónap, és béke lesz.-bíztatta.

-Ja...-Edith nem akart tovább beszélni vele. Szeretett volna, addig beszélt volna vele, ameddig el nem megy a hangja, de tartania kell magát ahhoz, hogy ha Dieter letagadta, akkor ő miért is álljon egyáltalán szóba vele? A válasz egyszerű: mert szereti. Ezt viszont muszáj volt megkérdeznie tőle: -Hogy mondják franciául, hogy "fogd be"?

-Je t'aime."Szeretlek"-felelte, mire a lányban fellobbant a tűz. Arca pirosra váltott a hideg ellenére, nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon. Félig német létére mégis értette a célzást.

Megint hallottak egy éneklő hangot, aki ugyanaz a katona volt, akit még anno Peter szidott le. Sörrel a kezében énekelt, a barakkoknak nekitámaszkodva próbált közlekedni.

-Megdugom a babááámat, megvéédem a hazááámat...-ordított. Az arca piros volt, jobbra balra dülöngélt, azt sem tudta, hogy éppen merre megy. Feléjük.

Dieter, Edith megvédése érdekében odasietett a részeg katonához, boldogan átkarolta, és ordítani kezdett ő is.

-Úgy bizony, Karl, úgy bizony!-vette át a kezéből az üveget, meghúzta, és ketten elindultak a másik irányba, messze a lánytól.
Nem maradhat távol tőle, hiszen a férfi azért mégis küzd érte, ő meg csak kerüli úgy, mintha az normális dolog lenne. Azért csak megérdemelte....egy kicsit.
Edith, legbelül ordított a fájdalomtól. Nem tudta mit tegyen, hagyja, hogy Dieter megint közel kerüljön hozzá, és utána szenvedjen, vagy inkább most szenvedjen, hogy később jobb legyen? Nem tudja a választ.

A részeg tiszt éneklése már teljesen elhalkult, biztos bementek a katonák részlegébe, hogy ott mulassanak tovább a felügyelőnőkkel. Általában táncolni, inni, és cigarettázni szoktak, de inkább a munkára koncentrálnak, ami Buchenwaldban meg is érthető.