A fájdalmat érezni kell | World War 2

Huszonhetedik fejezet

Nem volt nehéz feladat Dietert ápolnia, viszont annál inkább félt attól, hogy kiderül a titkos kapcsolata vele és agyonlövik mindkettejüket. Állandóan a sebeket kellett tisztítania, nehogy begyulladjanak. Peter minden nap egy-két órát a barakk falain belül töltött el velük. Biztonságban tudta a bátyját, hiszen a lány akkor sem tudta volna bántani, ha kényszerítették volna rá. Sőt, tűzbe tette volna érte akár mindkét kezét.

Ezen a napon sem történt másképp, a lány már három napja Dieter priccse mellett ül és ápolja őt. A priccsen pihent, tiszta tekintettel, csukott szemmel. Fehér majó volt rajta, a nadrágja és egy szürke zoknipár. A szovjetek nem okoztak nagy kárt, viszont zubbonya elszakadt egy csomó helyen a kés éle miatt. Mindketten tudták, hogy mi van körülöttük. Egy háború, mely milliók életét követeli majd, és senki sem tudja, hogy benne van-e abban a milliók gyűjtőnévben.

A lány végigsimította mutatóujját a fiú arcán. Puha, ráncmentes arca meg sem rendült, mégis sokat elárult róla.

-Min gondolkodsz annyit?-fürkészte a fiú tekintetét, bár sokat nem árult el róla, hiszen csak a szemeit nyitotta ki.

-Semmin...-motyogta az orra alatt Dieter, összeráncolva homlokát.

-Jó, megértem, ha nem akarsz beszélni...-állt fel a priccsről, megfogva a priccs mellett heverő vödröt, melyben már rózsaszín víz lötyögött, ugyanis vérrel volt keverve. Ennek a vödörnek a tartalmát készült kidobni, majd kicserélni és visszamenni. Ezt mind gyorsan meg is tette, majd visszatért. Ugyanúgy leült a priccsre, melyen a vékony matrac besüppedt alatta. Dieter újra kinyitotta a szemeit, mostmár annyira, hogy a lány arcát tisztán lássa.

-Mik ezek az ütések?-kérdezte, felemelve ugyanazt a karját, hogy ujjaival megérintse a lány sebes, duzzadt arcát. A duzzanat, amit még a fegyver okozott, még mindig látható-, viszont színe már enyhülőfélben volt. A szovjet katona által okozott ütéseknek csak piros helye volt, egyik az orra, melyből alig állt el a vérzés, a másik, meg a szeme alatt, ahol eléggé látszódott.
A lány nem válaszolt. Tudta, ha elmondja Dieternek, hogy egy szovjet megtámadta, jobb esetben véres bosszút fog állni.

-Ki volt az?!-emelte fel hangját, amit aztán a végére, kevés sikerrel, de próbált elhalkítani.

-Egy német katona...-hazudott. Tudta jól, hogy szovjet volt. Dieter erre nem tudott mondani semmit, meg persze nem is volt mit mondania, hiszen a német katonák napi szinten ütlegelték a zsidó nőket.

A sebek napról napra gyógyultak, sokkal jobban néztek ki, viszont még a nap folyamán tisztítania kellett őket, ha nem akarták, hogy elfertöződjön.
Az a pár nap isteni áldásnak minősült számára, hiszen tudott egy kis erőt összeszedni és pihenni. A munka könnyű volt és több időt tölthetett azzal az emberrel, aki jelenleg valamilyen biztonságot nyújtott számára. Napokig meleg helyiségben tartózkodott, el nem mozdult a priccs mellől, csak néha vizet cserélni. Fekete haja is nőtt még egy icipicit, meglepő módon csak koszos volt, tetűnek semmi nyoma sem volt.

-Biztos, hogy minden rendben?

-Igen...Csak tudod, azon gondolkoztam hogy mikor lesz vége ennek...Hogy meddig tart ki még a Führer...-nyőgte ki végül a priccsen fekvő, mire a lány, igaz, csak félvállról, de egy apró mosolyt küldött felé, viszont ahogy meglátta Dieter kétségbeesett arcát, azonnal le is fagyott róla. -Lehet, hogy most egy bátortalan, életképtelen férfinek fogsz elkönyvelni, de képtelen vagyok tovább folytatni ezt az egészet, ami itt történik...egyszerűen csak....képtelen vagyok elviselni több társam halálát..Mindenki meghal körülöttünk!-folytatta hideg, rekedtes hangon. Érezni lehetett a félelmet és a fájdalmat a férfi feltörekvő hangjában. Testén a mély hegek már nagyjából begyógyúltak, mégis a sebhelyek ottmaradtak és éktelenkedtek tovább tökéletes testén.