A fájdalmat érezni kell | World War 2

Hatodik fejezet

Egyre több nap telt el...
Egy nap egy vödör víz, amit 24 órára kellett beosztaniuk. Elsőbbséget kaptak a nők, hogy ők igyanak először a gyerekkel együtt, azután az öregek és végül a férfiak, ahogy a férfi mondta, amikor felkerültek a vagonba.
Mivel úgy még pár napig biztos nem fog elindulni a vonat, addig ételt is kell kapniuk. Pontosabban három napja nem kaptak ételt, ami hát azért valljuk be, nem valami jó érzés. Ugyanúgy három napja látta utoljára a hadnagyot is. Az összes katona a legelső vagonban volt, ahol általában csak pihentek. Megint valami fém rázódását hallotta, majd lépteket. Edith lassan felállt, majd kinézett a fémrácsos ablakon.

-Víz...-nyőgte ki. A hadnagy pontosan az ő vagona előtt állt, a fémrácsos ablaktól úgy öt méterre.

Az összes zsidó, aki a vagonban tartózkodott egy emberként állt fel és az ajtóhoz tolakodtak. Kinyitották az ajtót, mire legalább tíz kéz nyúlt ki, hogy elvegye a vödröt, de ebből az ifjú lelkesedésből az lett, hogy a vödröt felborították a vízzel együtt. Minden csupa víz lett, sőt, a vagon alján már szivárgott is ki a folyadék.

Edithben akkora düh keletkezett, mint még soha. Ez az egész akkora feszültséget okozott, hogy már nem is bírta felfogni, hogy hol van és éppen merre is tart. Megfordult, idegesen felnézett, majd odament ahhoz a fiúhoz, aki kiboríotta a vödröt, és megpofozta.

-Mégis mit képzelsz?!-ordított torka szakadtából a lány.-Hogy volt merszed? Miattad halunk majd meg!

A fiúnak-akit még nem is ismert- elkezdett folyni az orra vére. Edith tovább ütötte, a fiú elterült a vagon alapján.
Egy nő és egy férfi odajött, majd lefogták Edithet. Visszalökték a sarokba, Ruth mellé. Véres volt a keze is a sok ütlegeléstől. A ruhájához törölte a sok vért, ami a kezén kezdett száradni. Nem érdekelte semmi, így kinézett az ablakon. A hadnagy még mindig ott állt és egy katonával beszélt. Az a katona bólintott, tisztelgett a hadnagynak, megfogta-, majd felemelte a Karabinerét és elment. A hadnagy hátra tett kézzel, pihent állásban figyelte az eget. Egyre lentebb tévedt a szeme, majd jobbra: a horizontra, a legutolsó vagonra, az utolsó előttire, az azelőttire és abba, melyben ő is tartózkodott. Végignézett az egész vagonon, majd megállapodott a tekintete a fémrácsos ablakon:ott, ahol Edith állt és figyelte őt immár vsillogó szempárral. Tekintetük megint találkozott. A hadnagy zöld szemei is megcsillantak a napfényben és az ő szemeibe bámultak. Egy apró mosolyt küldött felé. Csak egy apró félmosoly. Edith képes lett volna ölni, hogy minden pillanatban lássa a hadnagyot mosolyogni.

Istenem, segíts, hogy utunk eggyé váljon..., gondolta a lány. Persze az fajgyalázás lenne, ha egy hadnagy, sőt, egy német hadnagy együtt lenne egy zsidó lánnyal. A Führer és a sereg, illetve már a nép is teljesen elítélné azt, aki ezzel kísérletezik. Jobb esetben megölik, rosszabb esetben meg, hát...koncentrációs táborba küldik a zsidóval együtt.
Tudta, hogy az út végén úgyis csak a halál várja, semmi sem lesz úgy, mint a háború előtt.

A hadnagy elnézett, majd járkálni kezdett a vonattal párhuzamosan. Kisétált a lány látóköréből.
Nem sokkal később két katona jött ki baltákkal a kezükben. Elmentek az erdőbe, majd körül-belül két óra múlva egy rakás fával tértek vissza.

Még egy nap telt el...mikor Edith felébredt, arra ébredt fel, hogy valakik állandóan kalapálnak. Álmosan felállt, majd egy szörnyű dolog tárult a szeme elé. Öt akasztófa készült. Mindegyik részük megvolt, már csak össze kell állítani őket. Ha a felszálláskor jól számolta, akkor összesen hat vagon van az összes vonaton. Ebből egy a katonáknak, öt pedig a zsidóknak van.
6 vagon. Két katona a vagon fele indult meg, majd a második vagon ajtaját nyitották ki.

-Kifelé!-ordította az egyik. Mindenki leszállt a vagonból. Sorba álltak, párhuzamosan a vonattal. A másik katona mindenki előtt elment, majd megállt egy nő előtt.

-Te!-mondta, majd a társa megfogta a nőt a karjánál fogva és maga mellé állította. A fegyverét is elővette, ha a nő esetleg szökni próbálna. -A többiek, vissza a vagonba!-utasította a többieket, akik egy perc alatt visszamásztak a vagonba. A katona rájuk csukta az ajtót, a szögesdróttal pedig rögzítette. Edith nagyon jól tudta, hogy nemsokára ők következnek.
A katona kinyitotta az ajtót. Edith felállt, megfogta Ruth kezét, majd a többi zsidó után menve, leszálltak. A friss levegő annyira de annyira frissítő volt számára, hogy menten elájult. A másik katona először szemével végigpásztázta a felsorakozott embereket,most is elindult, majd megállt Edith előtt.

Még a gondolattól is elfogta a rémület,hogy pár percen belül meg fog halni. Istenem, segíts.

Edith lassan megindult az ismeretlen nő felé. Megfordult, majd megállt pont mellette. A jó ebben az egészben, hogy hamar túlesik majd rajta és nem kell majd szenvednie.
A hadnagy nem volt sehol. Őt várta, hátha megint megmenti, de nem, nem tűnt feln sehol. Igaz, mit is várt tőle, nem várhatta el azt, hogy tárt karokkal fusson felé, Lugerrel a kezében, megmentésre készen?

A negyedik vagonból egy férfit választottak ki, az ötödikből megint egy nőt és az utolsóból...az édesanyját. Edith szeme könnyekben úszott. Anyja odament mellé, majd szorosan megfogták egymás kezét és el nem engedték egymást. Edithnek halála előtt csak kellett volna mondania valamit édesanyjának. Megköszörülte torkát, szipogva, egy kicsit elfordította a fejét.

-Bocsáss meg, hogy nem voltam elég jó lányod...-kezdte, mire a szőke, német nő felnézett.

-Ugyan már...-kezdte, már ő is hüppögve, majd rögtön folytatta, nehogy kifussanak az időből. Pierre és apja a sor legvégén voltak, az utóbbi szorosan ölelte az előbbit, aki befordulva, fejét ráhajtva apja vállára, sírt.

Most életében érezte először azt, hogy reménytelen minden. A két ukrán katona elvitte őket az akasztófákhoz. A közelet pedig egy könnyed mozdulattal a nyakukba rakták. A hadnagy pont akkor szállt le a vagonról, amikor a katonák majdnem elvették még öt ember életét.

-Maguk mégis mi a ménkűt csinálnak??-ordított. -Ki adott rá engedélyt?!

-Mi csak...-kezdte egy ukrán, mire a hadnagy lekent neki egy isteneset.
Az leesett a sáros földre, hiszen korán reggel egy kis esőzés volt.

-Mindenkit vigyenek vissza a vagonjukba! Nincs időnk ilyensmire!-higgadt le egy kicsit.
Hadnagy felmászott a pallóra, majd levette a kötelet az első nő nyakából. Tovább ment, majd Edithhez ért. Lassan és finoman vette le a kötelet a nyakából, majd ellökte azt, hadd hintázzon a szelek szárnyán. Edith ellépett előle, majd leugrott onnan és elindult a saját vagonja felé. Az umrán katona idegesen lecsavarta a szögesdrótot, majd a vasrudat kihúzta a helyéről és kinyitotta az ajtót. Sorra mentette meg a hadnagy az életüket. Kezdte azt hinni, hogy a férfi nem is akar náci lenni, csak kötelezték rá. Felmászott a vagonba, majd rájuk zárták a vagont. A vasrudat visszahelyezte a lyukba, majd a szögesdrótot rácsavarta, hogy biztosan ne próbálkozzanak meg szökéssel, hiszen nem első eset volt már, hogy megszöktek már.