A fájdalmat érezni kell | World War 2

Harmincharmadik fejezet

-Férfiak és nők külön oszlopba!-állt meg egy tiszt a foglyok előtt. Ötvenes éveit járhatta már, borostája már öszülőfélben volt és ráncos is volt, szőke haja alaposan átfésülve kandikált ki sapkája alól.

Edith körülnézett, mert nem látta, hogy nők merre is állnak: mindegyikük bal fele indult. A lány is megindult, majd pár méterrel arrébb elvegyült a tömegben. A férfiak is egy kígyózó sorba gyülekeztek, csendben, mind az összesen a tisztet figyelték, hiszen egy rossz mozdulat, és máris golyót repít a fejükbe. Mindegyikük szörnyen büdös volt, hiszen Auschwitzban esélyük sem volt az utóbbi hónapokban tisztálkodni.

-Amint látják, a buchenwaldi táborba érkeztek! Ugyanúgy, mint az előző....-akadt el a szava, hiszen Auschwitzot akart mondani, de voltak olyan foglyok is a táborban, akik mit sem tudtak arról a helyről, ha csak némely pletykák ki nem szűrődtek már foglyok szájából, így visszafogta magát és tovább folytatta:-
...táborban, itt is majdnem ugyanolyan körülmények között fogják tölteni mindennapjaikat. A munka nem lesz nehéz, bízhatnak bennünk.-vette le a bőrkesztyűit, majd kezeiben tartva azokat, és pihent állásba állt. Hogy ők, zsidók, bízzanak meg a náci katonákban?

Edith csak egyben bízott meg, az pedig nem más, mint Dieter Weiss. Rengetegszer mentette meg az életét.

A tiszt intett két másik tisztnek, akik rögtön segítségére siettek. A fiatalabb a férfiak sorához ment, az öregebb pedig az Edithék sorába. Elkezdte különböző sorokba osztani a nőket munkaképességük szerint, mindezt a fiatalabbik katona is tette a másik sorban. Amikor Edith elé ért, megtorpant és nem tudta, hogy hova ossza be. Végül megfogta a ruhája karját, majd kegyetlenül a balról első csoportba lökte. Gyors lépések után egyből megállt, amikor már a csoporthoz ért. Eddig csak tízen álltak ott, de mire a tiszt végzett, már negyvenheten ácsorogtak a hóban. Egy másik, csontos arcú, középkorú férfi eléjük sétált, majd intett nekik, hogy kövessék.

Nem sokkal később, olyan öt perc lassú gyaloglás után a hóban, megérkeztek egy barakkhoz. Hatalmas, tölgyfából készült ajtajai nyitva voltak, bent pedig két nő állt mozdulatlanul, két katona társaságában. Mindketten valami dobozokat bámultak, melyekben valami arany-, illetve ezüst színben pompázott.

-Befelé!-terelte be őket a katona, aki őket vezette ahhoz a barakkhoz. Mindegyikük megtalálta a helyét, hogy ne kelljen egymás hegyén-hátán álldogállniuk. A barakkban kivételesen melegebb volt, mint ahogy azt Edith gondolta volna.

-Csakis egyszer fogom elmondani...-kezdett bele az egyik katona a mondandójába, amelyik jobb oldalon cigarettázott, majd amikor látta, hogy elkezdheti beszédét, ledobta a csikket a földre, csizmájával rálépve, eloltotta azt, folytatva amit elkezdett.-Megbízást kaptak, hogy ezeket itt mind válogassák ki, mert a másik táborban erre már nem volt alkalom. Azután pedig meglátjuk, hogy mi lesz! Arbeiten!-kiáltotta, mire az a nagyvenkilenc nő szótlanul odaállt az asztalhoz. A katona, aki befejezte a mondandóját, a másiknak biccentett, aki a barakk bejárata elé ment és őrködni kezdett, míg a másik eltávolodott a barakktól.

A barakkba egy hosszú asztal volt betéve, melynek a bal felében ládákban voltak felhalmozva ezüst- és arany ékszerek meg értékes tárgyak, illetve a jobb felében már valamennyire megtelt ládákban már ott csillogott minden érték.
Edith odament az asztal bal oldalához, majd körbenézett. Igaza volt, a bal oldali ládákban levő értékeket kellett kiválasztani, majd az asztal másik felében elhelyezett ládákba tenni.

Minden volt ott: nyaklánc, ezüstgyűrű, aranygyűrű, aranyfogsor, fülbevalók, karkötők és minden, amit el lehet készíteni értékes nemesfémből. Edith meglátta azokat az aranyórákat is, amelyeket még csak egyedül az apja cégénél lehetett megvásárolni, elég nagy pénzösszegért. Idegesen beletúrt hajába, könnyezve bámulta az ékszert. Apjára emlékeztette, aki sohasem szidta le őt, ha valami butaságot követett el.

- Edith, kicsim....hagyd apát dolgozni.-szólt rá idegesen apja, megvakarva homlokát, majd elvegyült a papírmunkában. Edith akkor tólta az orra alá a legújabbb babáját, amit még holland rokona, Nina Kaufmann hozott neki ajándékba. Csak egy kis szeretetre vágyott, ezért felpipiskedve apja dolgozóasztalához, feltette a babáját, aminek az lett az eredménye, hogy a félig tintával megtöltött kalamáris kiömlött, egyenesen az apja irataira. Az egy gyilkos pillantással felállt a bőrrel bevont karosszékéből, majd egyenesen Edithre nézett le bosszúsan.
Végül lenyugodott, tekintete is megenyhült és leguggolt lánya elé. Edith remegve, könnyezve bámulta a padlót. Apja kezeivel megfogta a lány vállait, majd közelebb húzta magához és szoros ölelésbe vonta.

-Sajnálom...-szipogta Edith apja zakójába.

-Semmi baj, drágám..menj szépen aludni.-fordította az ajtó felé Edithet, aki lassú léptekkel elindult a barnára festett kijárat felé. Útközben még hátrafordult és látta, hogy apja mosolyogva nézi. Nem hagyhatta ennyiben a dolgot, futásnak eredt, újra apja fele. Amikor odaért, egy utolsó, hatalmas ölelésben találta magát, egyenesen apja karjaiban.

-Szeretlek, apa...-suttogta boldogan, rettentően hálás volt, hogy ilyen apát tudhat maga mellett, aki végigharcolta az I. Világháborút.

A lány arra lett figyelmes, hogy páran őt figyelik a foglyok közül, akik egy napra oda lettek beosztva. Értette is, hogy miért, hiszen könnyezve mosolygott úgy, hogy egész végig az aranyórát figyelte. Lassan odasétált ahhoz a ládához, amiben már elég szépen gyülekeztek az értékesebbnél értékesebb aranyórák.
Óvatósan belehelyezte, majd visszasétált a teli ládákhoz és rendesen elkezdett dolgozni úgy, hogy mindegyik ékszert abba a ládába helyezte, amelyikbe tartozott. Egész végig csak egy dalt dúdolt, amit még édesanyjától tanult meg. Nem volt hosszú, nyolc soros kis ének, amit előszeretettel hallgatott főleg akkor, amikor este, elalvás előtt anyja  énekelte neki.

Edith észre sem vette, máris üres lett egy láda, melyben még egykor ékszerek voltak összegyűjtve, azok pedig most a hosszú asztal másik végén voltak megtalálhatóak, szétválogatva. Következett a második láda, melyben elég sok karkötő-, illetve gyűrű volt. Kihalászott tíz aranygyűrűt, majd az aranygyűrűs ládába vitte őket. Mindegyiket szemügyre vette, csodálatos alkotások voltak. Mindegyik hasonló, mégis különböztek valamiben. Betette őket a ládába, majd ezúttal két ezüst karpereccel tért vissza, melyeket egy másik ládába helyezett, egy csomó másik tetejére.
A ládában ezúttal aranygyűrűk után kutakodott, kiszedte onnan az összeset. Szedte a lábait, hiszen minél hamarabb végezni akart. Bár ha hamarabb végezne is, a nácik nem hagynák, hogy olyan hamar pihenni térjen. De nem így volt. Az ajtók zárva voltak, a lány pedig észrevette, hogy egy katona már bent őrködött. Persze, hogy bent őrködött, hiszen semmi pénzért nem hagyta volna magukra  a zsidókat. Nem is rájuk figyelt, hanem a mozdulataikra. Töltött Karabinerrel a kezében, tüzelésre készen álldogállt ott, rájuk bámulva.

A barakkban csak a sietős lépéseket lehetett hallani, meg az ékszereknek a dobozba tevésének csörömpölését.

Az ajtók eddig csukva voltak. Igen, eddig, hiszen egy pillanatban mindkettő kivágódott és megjelent három tiszt. Edith csak akkor vette észre, hogy kik állnak a nők előtt, mikor már teljesen tisztán látott a fényes égbolt hatása miatt.