A fájdalmat érezni kell | World War 2

Negyvennyolcadik fejezet

Sohase azt kapunk, amit émegérdemlünk. A jövő folyamatosan változik, senki se tudja megmondani, hogy mi lesz a következő napon. Még Edith Bleuer sem, aki egyik pillanatban még tökéletesen megvolt, a másik pillanatban pedig már haldokolt. A francia határnál nem volt nehéz az átkelés, csupán az életben maradás lesz majd kihívás.

A fehér szobában fekvő lány még nem tért magához. Az kokain teljesen kiütötte, még mindig mélyen aludt. Mellette, egy széken ült Dieter Weiss, volt német hadnagy. Mindketten felhagytak mindennel, hogy egymáséi lehessenek. A férfi szorította a lány kezét, arra várva, hogy hátha ő is visszaszorítja. Nem, a lány keze nem mozdult. Másik kezével ellenben a homlokát támasztotta.
Nyitódott az ajtó, és az orvos lépett be rajta. Egy kopasz, alacsony, ám szakállas, és barna szemű öregemberről volt szó, aki Edithen próbált segíteni. Dieter elengedte a lány kezét, majd felugrott, és az orvos elé sietett.

-Milyen a helyzet? Mi történt vele?-hadarta el. Az orvos levette szemüvegét, és megtörölte a homlokát.

-A koncentrációs táborban szerzett fizikai sérülései nem olyan súlyosak, mint gondoltam. Sajnálom...a magzat nem élte túl. Ne aggódjon, pár hónap, és újra próbálkozhatnak.-fogott kezet vele, a férfiban pedig elmondhatatlanul nagy fájdalom lett úrrá.

-Köszönjük. És mikor engedik ki?-suttogta a férfi, elengedve az orvos kezét.

-Holnap, vagy holnapután. Ne aggódjon, minden rendben lesz.-mondta az orvos, azután pedig lehajtott fejjel kisétált, hogy a többi betegen is tudjon segíteni.

-Hallottad ezt, drágám?-ült vissza a székre, és újra megfogta a kezét. A lány nem válaszolt, továbbra is mélyen aludt.-Ha tudnád, hogy most mennyire fáj téged néznem...-könyökölt a kórházi ágyra, majd megpróbált egy kicsit pihenni.

Sikerült egy fél órát elszundítania, azon kívül pedig folyamatosan a lányt nézte, hátha ad valamilyen jelet, hogy hallja őt.

Edith lassan kezdett visszatérni a valóságba. Ahogy résnyire kinyitotta a szemét, gyorsabban kezdett lélegezni.
Dieter mellette pihent, lehajtva a fejét az ágyra. Sikerült kezével az ő karjához érnie, mire a férfi gyorsan felnézett. Azonnal felugrott, majd Edith arcához hajolt. Indokolatlanul is, de a lány soha nem látta még ennyire mosolyogni. Megsimította arcát, majd egy csókot nyomott a homlokára.

-Mi történt? Albrecht hol van?-erőltette meg a lány magát, hogy száraz torkán át ki tudjon adni hangokat, melyek leginkább egy károgásnak hangzottak.

-Kórházba hoztalak, mert nagyon rosszul lettél. Albrecht jól van, ő is még itt van.-próbálta neki a férfi dióhéjban elmagyarázni.

-És a babám? Hol van a babám?-tapogatta meg a hasát, az pedig nem olyan volt, mint a kórházba jutása előtt.-Dieter, hol van a babám?-kezdte újra magasabb hangnemben, könnyezve. A férfi nem mondott semmit, hanem csendben visszaült a székre, és a fehér paplant bámulta.

-Ígérem, lesz még gyerekünk...-mondta a férfi, majd megfogta a kezét, és megszorította. Edith letörölte sós könnyeit, és összeszedte magát.-Az orvos azt mondta, pár hónap, és újra megpróbálhatjuk.

-Nem akarom...-suttogta Edith, teli fájdalommal.-Nem, nem akarom!-ettől a pillanattól fogva megpróbált felülni, de a fájdalom, mely alsó részét érintette, vissza kényszerítette a hátára.-Vissza akarom kapni!

-Pihenj, én addig hívom az orvost.-tette magát hasznossá a férfi, és kisétált az ajtón.

Edith nem is tudta, hogy mit kezdjen magával. Sírjon, vagy bőgjön? Egyik sem, mert nem volt ereje hozzá. Így kénytelen volt egy kórházi ágyon feküdni, és várni, ameddig kiengedik. Teljesen összeomlott az a világ, amit Dieterrel együtt sikerült felépítenie.
Párja nemsokára visszatért egy személlyel, aki bizonyára az orvos lehetett.

-Doctor Legrand vagyok.-a lány már ismerte, hiszen ő beszélt hozzá, mielőtt el nem aludt.-Szerencséd volt, igazi szerencse! A múltadat tekintve biztos nehéz ezt így feldolgozni, de mi mind azon vagyunk, hogy a legjobb ellátást kapjad. Ki kellett...vennünk a magzatot, mert...mert azt egyikőtök sem élte volna túl. A lényeg, hogy te életben vagy. Természetesen rosszabb esetben még körül belül egy hétig leszel itt bent, jobb esetben akár holnap is távozhatsz. Addig is pihenj, mert szükség lesz minden erődre. Holnap még benézek. Viszlát!-nézett mindkét személyre, hol Dieterre, hol Edithre.

-Viszlát...-motyogta a lány. Arcán továbbra is könnyek folytak, ha akarta se tudta volna megállítani őket.
A férfi nem mert megszólalni, mert nem volt hozzáfűzni valója. Így hát elővett egy szál cigit, amit azonnal meggyújtott volna, ha a lány nem lépett volna közbe.-Egyszer az életben tedd le azt a rohadt szivart, egy kórházban vagy, a fenébe is!-mordult rá. Dieter szó nélkül elrakta a cigit, és csak bámult tovább, a semmibe az üveges tekintetével.

Egy nővér jött be, hozva egy tálcán a vacsorát, ami egy pirítósból, felszeletelt uborkából, és sajtból állt, és mellé pedig egy pohár víz. Fekete haja, és barna szeme volt, fehér, térdig érő egyenruhájában pedig úgy libegett, mint egy gazdag családból származó nő.

-Önnek ne hozzak valamit?-érintette meg Dieter vállát, mire az unottan megrázta a fejét. A francia hölgy továbbra sem akarta elhagyni a helyiséget.-Biztos? Akármit elkészítenek, csak egy szavába kerülne.

-Nem, köszönöm.-intézte el a nőt Dieter, mire az sértődötten kisétált a szobából, előtte letéve a tálcát Edith elé. A lány meg sem mozdult, nem volt ereje enni.-Egyél!-parancsolt rá.

-Nem vagyok éhes...-próbálta elkerülni a lány, persze sikertelenül, hiszen nagyon jól esett neki az, hogy a férfi ennyire törődik vele.

-Ez nem kérés volt, azt mondtam, hogy egyél!-emelte fel egy kicsit a hangját, mire Edith megfordult. Megpróbált felülni, nagy nehezen, de egy halk nyőgés kíséretében sikerült is neki. Remegő kezével elvette a pirítóst, és beleharapott. Lassan rágni kezdte, és lenyelte.

-Már elegem van ezbből a francia moslékból...-gyorsan vissza is rakta a pirítóst a tányérra, majd elvette a poharat, amelyben víz volt. Belekortyolt, majd azt is visszatette. Dieter egy aprót mosolygott, aztán arckifejezése újra komorrá váltott.
Azt a négy szelet uborkát megette, mert muszáj volt valamit ennie.-Tragédia...-tólta el a tálcát, egy falatot sem volt hajlandó tovább enni.-Sajnálom.-fordult a férfihoz, hogy elnézést kérjen viselkedése miatt.

-Ne kérj elnézést, nem a te hibád.-nézegette újra a képet a férfi.-Ne hibáztatsd magad mindenért, te is tudod, hogy a helyzet miatt van minden.-tette el, mert egy percnél tovább nem bírta nézni.

-Elvesztettem. Szerinted ez nem az én hibám? Vigyáznom kellett volna rá...-szökött újra könny a szemébe.

-Csak...csak nyugodj meg.-szólt Dieter, majd keresztbe tette karjait, és hátradőlt a széken.

-Te belenyugdonál abba, ha elvesztenél?-nézett rá.

-Talán. Nem tudom.-felelte.

-Hát akkor jól állunk...-itta meg a lány a maradék vizet, majd elrakta onnan a tálcát a komódra, és újra ledőlt. Talán így volt helyes. Talán ez volt egy új lehetőség, hogy új életet kezdjen. Egy új ajtó nyílt meg előtte.