A fájdalmat érezni kell | World War 2

Huszonhatodik fejezet

Nyolc órakor megérkezett a másik fogyolycsoport is. Peter és a többi tiszt is ott álltak, hogy felügyeljenek. Öccse, Dieter, mellé állt, majd rágyújtott egy szál cigire, amit még akkor vett ki zsebéből, mikor már csak öt méterre volt tőle. Eltitkolja előle azt, hogy meg akarja öletni a lányt: Dieter érdekében.

-Honnan hozzák őket?-vette el öccse a szájától a cigit.

-A dachaui táborból. Olyan hatszáz-hétszázan lehetnek.-nézett körbe Peter is a táborban.-Undorítóak...-torzult el az arckifejezése, mikor végignézett a várakozó foglyokon. Egyik sem beszélt, hanem sorokba állva várták, hogy végre visszamenjenek. Remegtek, de nem volt mit tenni ez ellen. A földet pásztázták, összeszorított, piros szint öltő ököllel.

Három perc késéssel, egy hangos füttyszó csapta meg fülüket, a hang forrása pedig akkor gördült be a hatalmas őrtorony alatt, egyenesen a tábor peronjához. Miután a vonat nagy nyikorgással megállt, a molett, borostás mozdonyvezető leszállt a fekete mozdonyból, majd miután tisztelgett, kezet fogott Peterrel. Az őszülőfélben levő ember odasétált a tiszekhez, mire az egyik közülük egy kis poharat nyomott a kezébe, ami alkohollal volt megtöltve. Lehúzta, azután két tiszt felajánlotta neki, hogy gyorsan bemutatják a tábort. Soha nem volt alkalma a tábort jobban szemügyre venni hiszen miután minden deportált ember kiszállt a vagonokból, rögtön indult is vissza a másik szállítmányért. Ameddig a foglyok kihúzzák onnan az összes halottat, addig bőven van idő, hiszen soha nem dolgoztak valami gyorsan.

Peter a foglyok felé fordult, és kiosztotta az utasítást:

-Nyissátok ki és vigyétek el őket...Weiss hadnagy majd megmutatja, hogy hova!-kezdte úgy, hogy a foglyok még most sem mertek ránézni.

A szovjetek rendre kinyitották mind a tizenkét vagon hatalmas, barna ajtóit, melyek hatalmas nyikorgással kinyíltak, és a foglyok elé tárult többszáz halott, csíkos ruhában. Egymás hegyén-hátán feküdtek, ráadásul az a büdös, rohadt hús szag áradt a vagonokból, mely mint a fény, olyan gyorsan terjedt. Egyeseknek hányingere támadt, elfordulva a többiektől pakolták ki magukból a-már amennyi- megemésztett ételt. Azok mind golyóval a fejükben végezték.

Ketten felmásztak a vagonba, majd egyenként kezdték el leadogatni az élettelen testeket. Ugyanakkor, az utolsó kettő pedig egy szekérre halmozta őket fel, amiket aztán a szovjetek húztak el. A szekérről a foglyok nagyrészének a keze lelógott, szeme nyitva volt, mint egy horror filmben. Ide viszont az sem kell, hiszen van helyette Auschwitz, mely mindenki rémálma, mintha csak a halálra gondolnánk.

A táborban nem volt nap anélkül, hogy ne történjen valami ezen a napon is így történt, hiszen egyik pilanatban valaki egy aprót kiáltott. Mindenki, főleg a katonák figyeltek rá, amikor is az éppen kezében fekvő férfi felradt és elkapta a kezét. Felemelkedett annyira, hogy a lányhoz tudjon beszélni.

-Mind elégetnek...mind elégetnek majd titeket... mind meghalunk!-motyogta kétségbeesetten, az utolsó két szónál mar megemelte a hangerejét, hogy tudassa a körülötte levőkkel, nem viccel.

-Intézd el.-mondta Peter Dieternek, úgy, hogy arcát meg sem mozdította.

-Igenis!-jött a válasz Dieter felől, pisztolytartójából előhúzva a rettenetes Lugert, aztán pedig elindult egyenesen a dachaui fogoly felé.