A fájdalmat érezni kell | World War 2

Tizenkettedik fejezet

A katonák óránként egyszer mentek ellenőrízni a barakk munkásait. Ilyenkor mindenki háromszor gyorsabban dolgozott, és a legjobbat próbálták kihozni magukból, de ami a legfontosabb, soha nem teremtettek szemkontaktust a katonákkal. Azok rögtön fenyegetésnek vennék, és agyonlőnék őket.

Hangos ütések hallatszódtak a barakkon kívülről, ami azt jelentette, hogy ebédidő van. A többi nőnek ez megváltás volt, viszont Edithnek ez maga a rémálom. Valaki kinyitottta az ajtót, aki ez esetben a hadnagy volt.
A nők értették a célzást, elvették az edényüket, majd futottak ki az ételért, ami biztos megint valami borzalmas, főtlen leves volt. Edith ott ült tovább és égette a képeket. A hadnagy hátranézett, de nem lett volna feltűnő, ha bemegy, hiszen mindenki az ételért tolakodott, messzébb attól a barakktól. Így hát, sietős léptekkel bement, majd bezárta az ajtót.
A lány tovább folytatta a munkáját, mit sem törődve a mellette álló katonával.

-Miért nem eszel?-sétált körbe a hadnagy, mert akármikor beléphetett volna egy fogoly és nem szerette volna, ha feltűnést kelt. Így, úgy tett, mintha az eddigi munkákat alaposan ellenőrízte volna.

Edith nem válaszolt. Meg fogja bosszúlni családja halálát. Természetes, hogy ezt nem a hadnagyon fogja megbosszúlni, hanem...igazság szerint, még ő sem tudja, hogy hogyan, és, hogy min/kin. Eljön majd a vég számukra, amely már kopogtat az ajtójukon, csak nem veszik észre...
A hadnagy háromszor feltette neki ugyanazt a kérdést, de nem válaszolt.  Nem is húzta tovább a szót, kiment a barakkból. A lánynak megint egy könnycsepp hullott le az arcán, amely egyre lejjebb folydogált, majd a fölre hullott és ott szivárgott be a fába.

Melyik fogoly ne szeretné, hogy egy ilyen jóképű hadnagy szeresse és törődjön vele? Lehet vannak olyan nők, akik egyből átadják magukat neki. Edith nem azért feküdt le vele, mert akarta volna. Ez csak egy büntetés volt, viszont azt aláírja, hogy tetszett neki, hiszen a hadnagy "finom" volt. Megetette, kétszer megmentette az életét és szerette is őt emiatt, de ez semmi, hiszen a németek tulajdonképpen már elvesztették a háborút, csak a Führer tart ki még egy ideig, és a hozzá hűséges emberek. Nem foglalkozott a férfival, csak annyit látott, mikor újra felnézett, hogy már nincs bent az épületben.

Később megint ajtónyitódást hallott, mikor az előtte levő utolsó tíz képet égette el.  Ment is a következő adagért. Persze, hogy nem figyelt, hiszen a képeket égette el. Vagyis próbálta volna, ha a hadnagy egy darab kenyeret nem dugott volna az orra alá.
Felnézett rá, aztán újra vissza a képekre és kilépve a férfi szférájából, visszaült oda, ahonnan az imént felállt. Újra folyni kezdtek a könnyei, amit már nem tudott eltakarni. Előhúzta zsebéből a képet, majd megint felállt és az előtte álló kezébe nyomta.

-Meggyilkoltátok...-sziszegte ki a fogai között és a kezében levő képeket gyűrte össze.-Ti gyilkoltátok meg őket...-nézett most a hadnagy zöld szemeibe. Edith ölni tudott volna abban a pillanatban a tekintetével. Szemei szikrát szórtak.

-Dieter, gyere már, ezt látnod kell!- jött be egy jókedvű katona, rangosabb, mint-ahogy a tiszt szólította-Dieter. A férfi tökéletesen takarta a lányt, ezért az ajtóban álló katona nem is láthatta, hogy van ott valaki előtte. Megfordult, majd intett a tisztnek, hogy azonnal megy. Az bólintott, majd becsukta az ajtót, újra kettesben hagyva őket

Dieter lerakta a kenyeret a lány elé, majd nekidobta a képet, felállt és a kijárat fele indult. Mielőtt kilépett volna az esős, immár nagyon hideg időbe, visszafordult

-A múltnak, bármi is történt benne, nem muszáj befolyásolnia a jövőd. Ha most, a jelenben hozol egy döntést, az felülírhat mindent, ami történt, mindent, amit valaha tettél. Ez fog kihatni a jövődre.Temesd el a múltat azért, hogy lehessen jövőd!-bíztatta, ami bevált a lánynál. Csak ennyire volt szüksége, hogy újra összeszedje magát. Csoda, hogy pár ilyen szó mekkora hatást gyakorolt rá. Tekintete találkozott Dieterével, majd bólintott egyet.

Lassan kezdtek visszajönni a munkások majd folytatták a munkájukat. A lány tovább égette a képeket, addig, ameddig el nem zsibbadtak a lábai és a kezei.

A kápó bement a barakkba. SS öltözete hibátlan volt, majd megállt az ajtóban.

-Mindenki, sorakozó!-üvöltött, mire a nők sorba álltak.-Egyenként mentek vissza a saját barakkotokba! Kezdjük veled..-mutatott a legelső nőre. Az lassan és félve megindult a saját barakkja felé, majd a többiek is szállingózni kezdtek, kellett egy kis idő, mire már csak Edith és egy másik nő maradt. -Te! Indulj!-mutatott Edithre, az meg félve elindult a 23-as barakk felé.
Lassú, nagyon lassú léptekkel ment, mikor egy lövést hallott a háta mögül. Az utolsó nőt lelőtték. Összerezzent a lövés hallatán, kezeit összefonta a mellkasánál és lehajtott fejjel ment tovább. Mikor majdnem a 23-as barakkhoz ért, nekiment valaminek. Vagy inkább valakinek. Annyira megijedt, hogy imádkozni is elfelejtett. Egy katonának ment neki, a 24-es barakk előtt. Az mérgesen ránézett és letaszította a fölre. Nagy ütéseket mért az arcára és a teste többi részére. Edith felordított a fájdalomtól, a katona nem akarta semmiképpen abbahagyni.

Végül csak abbahagyta,  Edith kezdte elveszteni az eszméletét és maga alatt volt. Felállt, majd fegyverét a hátára vette és tovább őrködött. Edith lassan négykézlábra állt. Nem tudott felállni, annyira égtek az izmai és a lábai a fájdalomtól. Orrából és arca egyes részeiről szivárgott a vörös vér. Erőt vett magán és felállt, orrából pedig elkezdtett már patakként folyni a vér. Remegtek a lábai, alig bírta el a saját súlyát. Apró léptekkel megindult és tíz percbe telt neki, mire a saját barakkjába ért. Nem lett volna ereje még a helyére is felmászni, de nem volt mit tennie. Kapaszkodott, feltette a lábát, felmászott és ledőlt a helyére. Megpróbált elfelejteni mindent, amit csak tudott, szinte memóriatisztítást akart. Dieter még egyszer bement, ellenőrizni az egész barakkot, ha mindenki ott van-e. Számlálást is tartottak, hiszen aki nem volt bwnt a barakkban, vagy azután érkezett, miután ő bement, azonnal agyonlőtték.

Edith már félálomban volt, nem is érdekelte, hogy ki és mi van bent, csak a férfias hangjáról ismerte meg a "vendéget", hogy bizony az a hadnagy. Vékony takaróját magához szorította, és megpróbált teljesen álomba merülni. Égett mindene, azt sem tudta, milyen pozícióba feküdjön, hogy csillapítani tudja fájdalmát. Viszont a hadnagy hangja egyre éberebbé tette, felébresztette bebbe a vágyat, iránta. Haragudott rá, nem is akarta látni. Csak el akart menni innen addig, futni, ameddig csak a lába bírja. Erősnek kell lennie, hogy kijusson, megélje ennek a tábornak a felszabadulását, vagy legalább dicsőségben haljon meg.