A fájdalmat érezni kell | World War 2

Tizennegyedik fejezet

A férfiak jobbak voltak mint a nők. Legalábbis abban a barakkban, amelyikben Edith volt. A férfiak csendben voltak, néha horkoltak és annyi, viszont a nők valóságos rémálmok voltak. Egyik hangosabban fecsegett, mint a másik. Bár volt is miről fecsegjenek, hamár ők voltak az a csoport, amelyik túlélte a Wilhelm Morbach szelektálását. Edith tudta a hadnagy nevét, de a hadnagy az övét nem és egy ideig nem is fogja megtudni.

A kápók megint korán reggel ébresztették őket. Déli tizenkettőig megint a hidegben álltak. Aznap, december 2-án, már teljes hótakaró borította a tábort. Edith már jó ideje ott volt a táborban, de semmiképpen nem akarta, hogy bekövetkezzen a tél.
Egy szál ruhában, zokniban, papucsban és kendővel a fején töltötte mindennapjait a táborban, ami azért valljuk be, nem valami kellemes, főleg télen.
Egész nap dolgozniuk kellett, ezeket pedig csak az "ebédszünetek" törték meg, ahol ugyanolyan foglyok, mint ők, szolgálták ki gusztustalan levessel.

Edith a képek égetéséből ment vissza a barakkba. Vagyis pontosabban ment volna vissza, ha a hadnagy nem ment volna merőlegesen vele és nem kapta volna el a karjától. Elkezdte magával húzni a barakk hátáig, ahol nem volt senki. Sötétség is volt, hiszen oda már nem igazán világítottak.

-Újabb hírek a frontról...-kezdett bele mondandójába. Hangjából ítélve kissé kétségbeesett volt.-Lengyelország kezdi elveszteni csatát.-folytatta.

A lány nem is tudta, hogy hogyan reagáljon rá: sírjon vagy nevessen. Félt, hogy megölik a hadnagyot. Rettentően félt, hogy a hadnagyot is elveszíti ezek után. Vele akart lenni minden szabadidejében levő percben.

-Ne aggódjon......túléljük.-próbálta menteni a menthetőt. Dieter egy aprót biccentett, ezzel jelezte, hogy a hisz a lánynak. Edith egy aprót mosolygott, majd elindult vissza, a barakkba. Nem volt, mit mondjon neki, és mindketten tudták, hogy szorítja őket az idő. Itt azt kell érteni, hogy nem bájcsevegnek, hanem információkat osztanak meg egymással, azt is, olyan gyorsan, amennyire csak tudják.

Kinyitotta az ajtót, majd bent. A barakk leghátsó részébe ment, megtalálva a priccsét, majd azonnal felült oda és próbált elaludni. Sajnos ez nem sikerült neki, mert valaki az arcára lihegett. Fél szemmel ránézett és szó szerint úgy meglepődött, hogy ez az ember hogy él még. Az a fiú ült mellette és bámult a semmibe, akit még anno a vagonban összevert azért, mert kiöntötte az egyetlen vödör vízüket. Leverte a víz, azt se tudta, hogy mit tegyen és, hogy hova nézzen.
A fiú észrevette, hogy a lány kényelmetlenül érzi magát. Feje alól elvette a kezeit-azokat azért tette oda, hogy kényelmesebben tudjon aludni-majd felé nyújtotta.

-Shlomo vagyok.-kezdett neki. Edith lassan felé fordult. Shlomo is úgy meglepődött, mint a lány. -Téged ismerlek....-folytatta nem sokkal azután, hogy jól megnézte a lányt.

-Edith ...-nyőgte ki a lány. Elfordult, mert nem volt kedve Shlomoval egymásra bámulni.

-Még nem volt alkalmam bocsánatot kérni a múltkori miatt.-folytatta, de a lánynak egyszerűen nem volt kedve- és ereje vele beszélni. Megpróbálta kizárni a hangokat, amelyek körülötte hangzottak el, és próbált újra  elaludni.

Kápónak választották meg, így egy bottal járt a kezében és figyelte, hogy ki nem dolgozik. Nem volt rajta zsidó csillag többé. Éppen egy hatalmas teret ásatott fel a nőkkel, mert el kellett valahova majd temetni őket. Nem fájt neki, hogy hamarosan az a lyuk megtelik az ők holttestükkel. Nem az ő élete áll veszélyben, hanem azoké a nőké, akiket dolgoztatott. Egy SS kápó ruha volt rajta, ami egy sapkából, egy SS ingből, egy térdig érő szoknyából és egy pár bőrcsizmából állt.
A hadnagy mellé állt, majd megfogta a kezét és ujjait rákulcsolta az övéire. Edith felé fordult és megcsókolták egymást mindegyik fogoly szeme láttára. A többi katona ezekről nem tudott, mégis a hadnagy felvállalta, hogy az egész tábor szeme láttára megcsókolja.

-Weiss hadnagy!-ordított egy rangosabb katona, aki nem volt más, mint az ezredes. A hadnagy a szája elé kapott. Mindketten megijedtek. Elvette pisztolyát a tarsolyából. A hadnagy háttal állt neki, így az ezredes megrúgta a hadnagyot a térdhajlatánál. A hadnagy térdre esett. Az ezredes a fejére célzott a fegyverrel, majd meghúzta a ravaszt. A golyó eltalálta a hadnagyot. Élettelen teste a fölre esett, bele a porba. A lány ijedten felsikított, majd letérdelt a halott hadnagyhoz és keserves sírásba kezdett úgy, hogy közelebb húzta magához az élettelen testet. Ekkora fájdalmat csak családja halálakor tapasztalt. Az ezredes most rá célzott. Mérgesen és könnyezve ránézett, az ezredes meg pár másodperc múlva meghúzta a ravaszt.

Edith felriadt álmából. Nem csak álmában kezdett el sírni, hanem a való életben is. Eltakarta az arcát a takarójával és azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy ez csak egy álom volt. Nem is volt hiába az, hogy felébredt, ugyanis tizenöt perc múlva már mentek a kápók, hogy felriasszák őket. Ezúttal nem déli tizenkettőig álltak a hidegben, hanem visszavitték a férfiakkal együtt a női lágerhez.

-Ezt mind bontsátok le!-mutatott a kápó kisebb épületre, ami magától is lebomlott volna már rég. Az két fogoly egy nagy ládával ment oda a kápóhoz, majd letették mellé.-Ezekre is szükségetek lesz! Indulás!-kiabált, majd sorra elvették a kalapácsokat és nekiláttak a munkának. Egy nap alatt lebontottak több, mint kétszázan egyetlen egy épületet.. A nők is hordták-, mint férfiak a téglákat, egyesek pedig azokat hordták el a tábor egyik részlegébe.
Edith próbált a munkára koncentrálni és nem az álmára. Egész nap a havazásban kellett dolgozniuk, lefagyott a lábuk is, alig jártak. Éjfélig dolgoztatták őket, csak az után engedték el őket, vissza a barakkukba. Shlomo egész nap a közelében volt. Edith kezdte azt hinni, hogy örökre ráragadt, mint egy pióca.
A katonák is csak néha mentek ellenőeízni, máskor pedig a tábort járták és éles szemmel figyelt mindenkit, vagy éppen a barakkjukban itták le magukat a sárga földig.

Dieter a nap folyamán rá sem nézett, egyszer sem, ami egy kicsit fájt neki. Tényleg szerelmes volt és nem akarta elveszíteni, őt nem. Tudta, hogy ő is szereti, hiszen ha nem, nem lenne vele kegyelmes, sőt, a lány már rég halott lenne.

Nem sokkal azután, hogy ételüket elfogyasztották, visszamentek a barrakjukba.
Befeküdt a helyére és próbált megszüntetni mindent maga körül. Mindent, ami meghatározta a jelenlegi életét és állapotát. Csak a hadnagyra tudott gondolni. Azokra a zöld szemekre és a hibátlan testére, illetve arcára. A szőkés hajára, amelynél szebb nem is lehet. Azt kívánta, hogy kijussanak élve, erről a borzasztó helyről és új életet kezdjenek ketten. Persze, ez az óhaj ebben a helyzetben viszonylag lehetetlen, mindenhol ugyanilyen táborok, amik csak arra várnak, hogy minél több embert, főleg zsidókat öljenek meg.