A határvonalon túl

3. fejezet - Ember tervez...

– Arra gondoltam, hogy kimehetnénk szombaton a téeszbe biciklivel almát szedni.

Csütörtökön, tanítás után az aulában futottunk össze a lányokkal. Noémi vetette fel a hétvégi programot, lelkesen nézett végig rajtunk. Katka elgondolkodva hümmögött, Lilla keserű grimaszt vágott.

– Anya nem engedne el – mondta. – A múltkori után még hetekig fogok otthon gubbasztani.

– Én meg annyira nem is vagyok oda az almáért – vont vállat Katka.

– Na, Magda? – bökött oldalba Noémi. – Ez az a téesz, ami a laktanya közelében van.

– Ú-ú-ú! – búgta Lilla.

– Ha Magda megy, akkor én is! – gondolta meg magát Katka.

Lemondóan sóhajtottam, sejthettem volna, mire megy ki a játék. Másfél hete nem kaptam választ Vaszilijtól, és kezdett egyre jobban kihozni a sodromból, ha a lányok az oroszt emlegették.

– Meggondolom holnapig – morogtam. – Nekem most mennem kell oroszra Bercsényinéhez. Nem akarok elkésni.

– Szombaton majd kipróbálhatod a tudásod gyakorlatban – kuncogott Katka.

Válaszra sem méltattam, intettem a lányoknak, és elindultam a lépcső felé. Még éppen láttam Emmát a kijárat felé igyekezni az aulán keresztül egyedül, makacsul maga elé bámult, tudomást sem vett rólam. Szomorúan követtem tekintetemmel, ötletem sem volt, mivel békíthetném meg. Az előző héten megpróbáltam utána szaladni órák után, és beszélni vele, magyarázkodtam, hogy előző nap rossz napom volt, ezért nem ültem oda hozzá. Úgy tett, mint aki meg sem hall. Mindig is sértődékeny lány volt, és korábban sem tetszett neki, hogy az elmúlt pár évben szoros lett a barátságom Katkával.

Bármennyire szerettem volna Emmával törődni, képtelen voltam rá. A szívemet Vaszilij válaszának a hiánya is nyomta, hiába intett Katka türelemre. Győzködtem őt is meg magamat is, hogy nem érdekel igazán. Mindketten tudtuk, hogy hazudok. Órákon folyton elkalandoztam, az elmúlt héten kétszer késtem, és a matematika dolgozatom épphogy sikerült kettesre.

Bercsényiné a saját osztályának a termében tartotta a különórákat. A tanterem erősen viselte magán a tanárnő keze nyomát; a tanári asztalon kicsi, hohloma típusú fatálban tartották a krétát, a vitrinekben a régi tankönyvek és más elfeledett lomok között seprűs pillájú matrjoskák színes virágai virítottak. Az egyik szekrény tetején egy réz szamovár pihent. A tábla felett krétaporos papíron oroszul állt a híres idézet: "Tanulni. Tanulni. Tanulni." A gyöngybetűs cirill írás felett ott lógott Lenin portréja Marx és Engels között.

Bercsényiné a tanári asztalnál ült, dolgozatot javított. Az ajtófélfán kopogtattam, mire a tanárnő felnézett munkájából.

– Jöjjön csak, Magda, jöjjön – intett. – Éppen a maga keddi szódolgozatát olvasom.

– Ajjaj – motyogtam, és leültem a padba vele szemben, táskámat a mellettem lévő, üres székre ejtettem.

– Bizony ajjaj – dörmögte a tanárnő, rosszallóan csóválta meg fejét. – Nem sikerült valami fényesen. Az órán is nagyon szórakozott volt, Magda, nem vall ez magára. Bántja valami esetleg?

Áthatóan nézett rám a papír felett, lesütöttem szemeim, a karcolásokkal teli padot fürkésztem. Tiszteletlenségnek éreztem volna bármit füllenteni, főleg azok után, hogy saját idejét feláldozva vállalta, hogy felkészít engem a felvételi vizsgára. Na, de az igazságot sem árulhattam el, bármennyire kedveltem a tanárnőt.

– Kitalálom. – Bercsényiné letette a lapot, összekulcsolta ujjait az asztalon. – Fiú ügy, mi?

Ijedten kaptam fel fejem, tagadni akartam, de torkomra forrt a szó. A tanárnőnek ez is épp elég volt, hogy megértse.