A határvonalon túl

15. fejezet - Szeptemberi emlékek

A boldog békeidő nem tartott sokáig Imre és köztem. Egyikünk sem hozta fel ugyan a témát, ha össze is szólalkoztunk valamin, bátyám akkor sem emlegette Vaszilijt. Naivan azt hittem, hogy kezdett megbékélni vele, hogy Katka – akivel szinte minden nap találkozott, bár Imre bőszen tagadott, ha rákérdeztem – jobb belátásra bírta.

Erről persze szó sem volt, valószínűleg csak anya miatt nem ócsárolta fennhangon Vaszilijt.

Harmincadikán délelőtt indult vissza Budapestre. Vele és anyával tartottam az állomásra. Reggeli után megfésülködtem, majd kiűztem Imrét a szobából, hogy felöltözhessek.

A szekrény ajtaját csuktam be, amikor Imre kopogtatott.

– Kész vagy már?! – sürgetett.

– Mi bajod van?! – vágtam vissza. – Még nem megy a vonatod! Amúgy meg kész vagyok, igen.

Imre belépett a szobába, és rögtön be is zárta az ajtót maga mögött.

– Van itt valami. – Egy négybe hajtott lapot nyújtott felém. – Ezt add oda a ruszkinak.

Elvettem tőle a papírt, értetlenül pislogtam rá, aztán bátyámra.

– Mi ez? – kérdeztem.

– Neked nem kell tudni – intett le. – Ne bontsd ki, légyszíves, csak add oda a ruszkinak.

– Szeretném tudni, mit adok oda Vaszilijnak. – Erősen megnyomtam nevét, de Imrét egyáltalán nem érdekelte.

– Elég, ha ő tudja – makacskodott Imre.

– Mit akarsz tőle? – faggattam. – Megfenyegetni, vagy mi?

– Muszáj beleütnöd az orrod?! – mordult rám. – Annyit kérek, hogy add oda neki!

– Hogy adjam neki oda, ha nem tudom, mi van benne? – méltatlankodtam.

– A saját bátyádban nem bízol ennyire? – vonta fel szemöldökét sértődötten.

– Azok után, ahogy az ünnepek alatt viselkedtél?

Nagyot sóhajtott, és kelletlenül így szólt:

– Sajnálom, hogy csúnya dolgokat vágtam a fejedhez. – Összefonta karjait mellkasán, a szőnyeget vizslatta. – Megbántam, amit mondtam.

Megenyhülve eresztettem lejjebb a lapot.

– Ez nem jelenti azt – pillantott rám ismét –, hogy elfogadom azt a ruszkit.

– Nem hiszem el! – fakadtam ki tehetetlen dühvel. – Legalább a kedvemért megpróbálhatnál egy kicsit nyitottabb lenni!

– Na, ácsi! – tartotta fel kezét Imre. – Én érted teszek mindent, amit teszek, Magda, nem ellened. Pontosan ezért írtam meg ezt a levelet, és kérlek, hogy add oda neki.

– Ha elmondod, mi van benne – emeltem közénk a papírt, merően néztem bátyám szemébe.

– Nem mondom, csak add oda neki – erősködött.

Dühösen szusszantottam egyet, és az asztalra dobtam a papírt.

– Jó – adtam meg magam. – Odaadom neki. De ha megtudom, hogy hazudtál neki rólam valamit vagy valami baromsággal fenyegeted, esküszöm, utánad megyek Budapestre, és kitekerem a nyakad.

– Nem kell ettől tartanod – rántotta meg vállait. – Utálom a pofáját, de nem fogok egy szovjet tisztet fenyegetni, nem fogok egy szovjet tisztet fenyegetni.

– Hát én ezzel vitatkoznék – morogtam, Imre a szemeit forgatta.

– Ne zsémbeskedj itt nekem, mint valami vénasszony – vetette oda. – Csak add oda azt a rohadt levelet, és kész.