4. fejezet - A hold ideje

1.3K 69 23
                                    

A panelház ajtajának nyikorgása az októberi éjszakába szakított, arcom ijedt grimaszba rándult. Szememet összeszorítva, vigyázva csuktam be magam mögött az ajtót, a zsanérok így is panaszosan csikorogtak. Lélegzetvisszafojtva vártam a kapualjban egy keveset, hátha valamelyik ablakban villany gyúl. Talpamat a vastag harisnyán keresztül is szúrta a hideg, nyirkos beton. Csizmámat a kezemben tartottam, nem vettem fel odabent, nehogy a lépteim visszhangot verjenek a lépcsőházban.

Amikor meggyőződtem róla, hogy semmi és senki nem mozdult, belebújtam a csizmába, és futólépésben átvágtam az úttesten. Dideregve húztam össze magam, szaporábban szedtem lábaim, remélve, így majd kimelegszek, hogy ne vacogjak. Álmos voltam, egy szemhunyásnyit sem mertem aludni, nehogy ne ébredjek fel időben, ezért egészen addig ruhástul feküdtem a dunna alatt. Anya hamar elszundított, azon a szombaton megint kisegített valahol, ami kapóra jött, anyu mélyen aludt a fáradtságtól. Reméltem, hogy nem kel fel éjszaka, és néz be hozzám, mert csúfosan lebuktam volna.

A piac kapuja zárva volt, meg kellett kerülnöm a teret, aztán egy mellékutcára tértem. Nem akartam a Miskolcra vezető, széles út mentén sétálni, mert a rendőrség is arrafelé volt. Ha elkapnak, a fülemnél fogva cibálnak haza, aztán mit mondok nekik meg anyunak? Hogy az éjszaka leple alatt egy orosz katonatiszttel van titkos randevúm? Ki hallott már ilyet?

Talán meggondolatlanul egyeztem bele a dologba, és megijesztett a kockázat, mégsem bántam. Még sosem vágytam úgy senki közelségére, mint Vaszilijéra, akartam, hogy ismét tenyerébe fogja kezem. Magam sem tudtam már, miért remegtem: a hidegtől, a rettegéstől, hogy lebukok, vagy az izgalomtól, hogy megint az orosszal lehetek.

A szűk Petőfi utcán siettem a városhatár felé, a járda mentén magas kerítés húzódott, itt kertes házak voltak. Az egyiknél megállni kényszerültem, elrejtőztem egy burjánzó tuja mögött, mert a ház lakója a tornácon cigarettázott, a lámpa fénye elért egészen a szemközti árokig. Kezemet a számra szorítva várakoztam, míg a férfi elszívta a csikket, komótosan összehajtogatta az újságot, és bement. A villany hamarosan kialudt.

Megkönnyebülten fújtam ki a levegőt, és folytattam utam. Éppen csak egy percre nyugodhattam meg, az egyik kerítés mögött egy kutya vadul ugatni kezdett. Összerezzentem, és követtem az első megérzésem: rohanni kell! Az eb dühös csaholása felverte a környék többi kutyáját, már nem is engem, hanem egymást ugatták. Mire az első gazda megjelent az udvaron, hogy elhallgattassa kutyáját, én kiértem az utcából.

A városhatárt jelző táblához balra kellett volna fordulni, felsétálni még egy utcát, én viszont – félve, hogy még több kutyát vernék fel álmából – inkább a lucernásban vágtam keresztül. A sár csizmám talpára ragadt, de legalább csendben volt. A táblához érve az oszlopnak dőltem, a nedves fűben próbáltam megtörölni cipőmet. Egy pár percig így várakoztam, pihegve, a fűszálakat kapirgálva, hevesen dobogó szívvel. Fogalmam sem volt, hány óra lehetett.

Motorzúgás hangzott fel, egy autó érkezett az országúton. Leguggoltam az árokban, igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam. A jármű lassítani kezdett, miközben rendíthetetlenül közeledett rejtekhelyem felé, végül közvetlenül mellettem állt meg. Kinyílt a vezetőülés felőli ajtó, a reflektorok vakító fényében először csak egy pár fekete lovaglócsizmát pillantottam meg.

– A rejtőzködést még gyakorolnia kell, Magda – ütötte meg fülem Vaszilij hangja.

Felegyenesedtem, tettetett daccal néztem a férfi mosolygó szemeibe.

– Éppen csak teszteltem, mennyire éles a szeme, Minovszkij hadnagy elvtárs.

Vaszilij kiugrott a kocsiból, és kezét nyújtotta, ujjaim hűvös tenyerébe simultak, hagytam, hogy kihúzzon az árokból.

A határvonalon túlOnde histórias criam vida. Descubra agora