A határvonalon túl

2. fejezet - Utánam a vízözön

Úgy ültem fel az ágyamban másnap reggel hétkor, mintha valaki pofon vágott volna. Nem emlékeztem rá, hogy mikor cseréltem előző esti ruhám hálóingre, és hogyan jutottam el ágyamig. Egyetlen kétségbeesett kérdés jutott el másnapos tudatomig: hova raktam a Vaszilijtól kapott cetlit?! Lerúgtam magamról a dunnát, és a felcsaptam a villanykapcsolót. A hirtelen fény elvakított egy pillanatra, megdörzsöltem fájó szemeim, majd hunyorogva a ruhámat kezdtem keresni. Meg is találtam az ágy lábánál, benne a melltartómmal. A papír nem volt ott, szívem félreütött a rémülettől.

Felemeltem a ruhát, és alaposan megráztam, mire az összehajtott cetli a szőnyegre esett.

– Ó, hál' Istennek – leheltem, és gyorsan felkaptam.

Meg vagy te teljesen húzatva! – szólt rám a józan eszem, ami valahonnan a Holdon túlról tért vissza hozzám. Haragudtam magamra, amiért ennyire képes voltam elveszíteni az eszem, nem vallt rám. Általában Katka habarodott bele mindjárt mindenféle fiúkba. De Vaszilij nem fiú volt, hanem egy felnőtt férfi, egy tekintélyt parancsoló katonatiszt, olyan, mint akikről az indulókat énekelték.

Mégis miről írhatnék neki én?

Egyik kezem a homlokomra szorítottam, a másikkal széthajtottam a papírt, újra meg újra elolvastam a cirill betűket: Vaszilij Andrejevics Minovszkij... Az este nagy része homályba veszett, Vaszilijnak viszont minden szavára emlékeztem. Ahogy követtem szememmel a cirill betűket, hallottam mindegyiket tiszta orosz kiejtéssel legördülni nyelvéről. Nyitottam szám, hogy megpróbáljam utánozni, de végül becsuktam. Nem akartam a kemény, magyar akcentusommal elcsúfítani.

Vaszilij bezzeg nem félt, erőfeszítés nélkül, az orosz nyelv hajlékonyságával formálta az amúgy merev magyar szavakat, azok megadóan görbültek el a katona akcentusa alatt. Bármeddig elhallgattam volna, ahogy magyarul beszélt...

Kopogtattak szobám ajtaján, összerándultam.

– Magda?

Gyorsan összehajtottam a cetlit, és a mellettem álló íróasztal fiókjába rejtettem. Láttam anya köntösbe burkolózó alakját az ajtó mozaikos, sárga üvegén keresztül, sejthettem volna, hogy már ébren van, a szabadnapjain is korán kelt. Kinyitottam az ajtót; anya egyik karjával fázósan ölelte át magát, a másik kezében egy teli kávéspoharat tartott, azonnal megcsapott friss illata.

– Ahhoz képest, milyen későn estél haza, elég korán talpon vagy – jegyezte meg élesen, kék szemeiben nyoma sem volt az álomnak, az anyai szigornak annál inkább.

– Ne haragudj rám – hajtottam le fejem. – Nem figyeltem az időt, és olyan jól éreztük magunkat.

– Igaza van Szabó tanárnőnek – fogott bele a kioktatásba. – Meg kell tanulnod vállalni a tetteidért a felelősséget, ilyen mindenféle csip-csup kifogásokkal nem lökheted le magadról.

– Túlzol, anya – ellenkeztem. – Szabó tanárnő utál, és ezért túloz ő is. Tudod, hogy jók a jegyeim. Mármint a matekot meg a fizikát leszámítva. Ha el is kések, akkor is bemegyek az iskolába, csak akkor maradok itthon, ha lázas vagyok, de talán még egy tüdőgyulladást is kihordanék lábon, hogy ne maradjak le.

– Ilyennel ne viccelj! – rótt meg anya. – Megérdemelnéd, hogy érettségiig ne engedjelek el téged sehova – lóbálta fenyegetően mutatóujját, majdnem kilöttyentve a forró kávét.

– Anya!

Hogy találkoznék így Vaszilijjal megint? – futott át gondolataimon, de nyomban el is hessegettem. Hiszen lehet, hogy sosem hallok többet felőle.

– A jó szívem fog a sírba tenni – sóhajtott anya fáradtan. – De vigyázz! – fenyegetett megint. – Nehogy egyszer végleg kihúzd a gyufát.