A határvonalon túl

22. fejezet - Pokornyijov tábornok vendégszeretete

Azok után, ahogy korábban bánt velem, furcsálltam, Pokornyijov mennyire kínosan ügyelt rá, hogy ne érjen hozzám, miközben a kabátomat segítette le rólam. Amíg valahova felakasztotta mögöttem, körbenézem; a helyiség nem volt túl nagy, falai fehérek és kopárak, mindössze Marx és Lenin portréja, valamint egy szovjet zászló lógott a szemközti falon. Az összes ablak el volt függönyözve. Az egyik szegletben három karosszék terpeszkedett, előttük alacsony asztal, azon állt a lemezjátszó, valamint egy megsárgult dosszié szorosan a sarokra illesztve.

– Remélem, nem haragszik, amiért ilyen késői órán zavarom.

A tábornok hangja közvetlenül mögöttem zendült, majdnem megugrottam ijedtemben. Pokornyijov mellém lépett, szája sarkában mosoly bujkált, szemei ellenben továbbra sem tükröztek semmiféle érzelmet. Mennyire szerettem, és milyen különlegesnek tartottam Vaszilij világoszöld szemeit, volt bennük valami kellemesen, hűvösen megnyugtató, amiben valóban a romantikus orosz telet láttam. A Pokornyijov szemének zöldjében ellenben semmi romantikusat nem véltem felfedezni, a téli viharokat idézte.

Várakozóan nézett rám. Nyeltem egyet, elfúló hangon szólaltam meg:

– Nem haragszom, Pokornyijov tábornok elvtárs.

– Ugyan, ugyan – kedélyeskedett. – Szólítson csak Ivan Mihajlovicsnak. Hiszen négyszemközt vagyunk, kedvesem.

– Rendben, Ivan Mihajlovics.

Vajon Averkij tényleg hallgatózik, vagy hazudott, és magamra hagyott engem a tábornokkal? – futott át gondolataimon.

– Foglaljon helyet. – Pokornyijov az egyik karosszék felé intett, az asztal sarkára helyezett mappával szemben.

Leültem, feszengve szorítottam össze térdeimet, lopva megigazítottam szoknyámat. Pokornyijov nem figyelt fel erre, a lemezjátszóhoz lépett, hogy kikapcsolja.

– Ismeri Sosztakovicsot? – kérdezte.

– Ismerem – bólintottam.

– Kedveli is?

– Hát... – Zavartan kerestem az orosz szavakat, kétségbeesetten kaptam utánuk, de kicsúsztak gondolataim közül. Fülig vörösödtem. – Nem ismerem... mármint annyira nem...

– Ne legyen zavarban – nyugtatott Pokornyijov. – Kiválóan beszél oroszul, nincs oka szégyenkezni.

– Köszönöm – motyogtam.

A tábornok leállította a lemezjátszót, arrébb tolta, és leült velem szemben.

– Megkapta a szalagot? – csevegett tovább.

– Meg – bólogattam. – Köszönöm, hogy visszajuttatta hozzám, tábornok elvtárs... mármint Ivan Mihajlovics.

– Ugyan, részemről az öröm. – Hátradőlt, a karfára könyökölt, kézfejének támasztotta állát. – Reméltem, hogy esetleg a hajába köti a meghívás alkalmából. – Pillantása kedvtelve futott végig arcomon. – Remekül áll magának, kiemeli a szeme színét.

Megilletődötten pislogtam rá, fogalmam sem volt, mit mondhatnék.

– Köszönöm – ismételtem bizonytalanul.

Egy darabig némán kémlelt, álltam tekintetét, pedig szerettem volna lenézni szoknyámra, hogy megbizonyosodjam róla, tényleg takarja a combomon lévő Makarovot. A pisztoly mintha mázsás súllyal húzta volna lábam, reméltem, hogy nem tartom furcsán vagy idétlenül, elárulva ezzel magam.

– Vaszilij Andrejevics jól bánik magával? – érdeklődött Pokornyijov, le sem vette rólam a szemét.

– Hát persze – vágtam rá. – Nagyon jól.