A határvonalon túl

8. fejezet - Egy előre el nem tervezett műsorszám

A főpróba elhúzódott reggel nyolctól egészen délig. A hosszú Lenin téren, a polgármesteri hivatallal szemben állították fel a színpadot, a magas, bronzból öntött Felszabadító Szovjet Katona szobra alatt. Mindent a magyar és szovjet zászlókkal, valamint a forradalom jelképeivel aggattak tele, hatalmas transzparensek hirdették jelszavait és eszméjét, az egyik oszlopon Lenin portréja lógott piros műszegfűvel körberakva.

A műsor elején szerepeltem, harmadikként léptünk színpadra társammal, Illés Petivel. Bercsényiné elégedett volt velünk, egynél többször nem kellett elpróbálnunk a számunkat, ennek ellenére a tanárnő és húga nem eresztettek minket. Nagyokat ásítoztam hát, néha összenéztünk Noémivel, aki végül a konferanszié lett, unottan fintorogtunk egymásra.

Fél tizenkettőkor ért véget a próba, Bercsényiné mindenkit megdicsért, aztán szigorúan hozzátette, hogy másnap legkésőbb kilencre legyünk ott. Noémi és én még megbeszéltük, hogy mennyire elegünk van a felhajtásból, aztán elbúcsúztunk, mindketten hazaindultunk. Másra sem vágytam, mint anyu húslevesére és az ágyamra.

Tartottam a másnaptól, és nem a szavalás miatt. Megkértem Vaszilijt, hogy ne próbálkozzon semmivel, nehogy lelepleződjünk, de nem bíztam benne, hogy az orosz nem fog kitalálni valamit. Akartam is a közelében lenni meg nem is. Az előző éjszaka történtek után nehéz lett volna eljátszanom, hogy semmi közöm hozzá, az érintésének puszta emlékébe is beleborzongtam.

Szemeim szúrtak a fáradtságtól, mogorván húztam össze magam, miközben a Marx téren vágtam át.

– Magda!

Katka hangja ütötte meg fülem, felkaptam fejem; a lány szélesen integetett nekem, felém szökdécselt. Elcsigázottan botorkáltam oda barátnőmhöz.

– Éppen most voltam nálatok – csicseregte Katka. – Anyukád mondta, hogy még nem értél haza, gondoltam, megnézem, hogy álltok a próbával.

– Mostanra végeztünk. – Elfojtottam egy újabb ásítást.

– Csak nem Vaszilijjal töltötted az egész éjszakát? – kuncogott Katka.

Próbáltam nem gondolni az együtt töltött, fülledt percekre, és nem teljesen elvörösödni, viszont a testem nem volt összhangban az akaratommal.

– Történt valami. – Katka belém karolt, és az egyik padhoz húzott.

Rajtunk kívül mindössze néhányan lézengtek a téren, elég messze ahhoz, hogy semmit se halljanak.

– Jaj, nem akarok róla beszélni – nyavalyogtam, de hagytam, hogy Katka leültessen, letelepedett mellém. – Inkább te mesélj – tereltem el a szót, fázósan öleltem át magam –, mi történt a bulin, miután eljöttünk? Gondolom, nem véletlenül kerestél.

– Nem – ismerte be. Egyik lábát átvetette a másikon, a támlára könyökölt, egyenes háttal ült. – Szóval – megköszörülte torkát – Dávid és Feri elég csúnyán összeverekedtek.

– Nem mondom, hogy meg vagyok lepődve – csóváltam fejem. – Te voltál a vita tárgya?

– Azt hiszem. Már csak arra lettem figyelmes, hogy ezek ketten csépelik egymást. – Szája sarkában halvány mosoly bujkált.

– Azért hízeleg neked ez a helyzet – gyanakodtam.

– Hazudnék, ha tagadnám – vont vállat. – Viszont eldöntöttem – tartotta fel kezét ünnepélyesen –, hogy mától fogva még csak rá sem nézek a fiúkra, amíg Budapestre kerülök. Mivel te nyaggattál ezzel, gondoltam, veled közlöm először.

– Örülök, hogy megjött az eszed – mondtam komolyan. – Foglalkozz a felvételivel, ne mindenféle fiúkkal.

– Na, bagoly mondja verébnek... – bökött oldalba. – Meg azt is meg akartam kérdezni – folytatta aztán –, hogy szerinted, ha még írok karácsony előtt Imrének levelet, hogy adjon tanácsot, nem zavarnám őt nagyon?