A határvonalon túl

17. fejezet - Rettegett Ivan

Február első hetében történt, hogy elromlott az iskola fűtési rendszere, ezért kénytelen-kelletlen pár napos tanítási szünetet rendelt el az iskolavezetés. Elsőre mindenki ujjongott, de a boldog mosoly igen hamar lehervadt az arcunkról, amikor közölték velünk, hogy majd több egymást követő szombaton kell bepótolnunk a kimaradt napokat. Úgy terveztem, hogy tanulással töltöm az ajándékba kapott szabadidőt, ám helyette rendre azon kaptam magam, hogy elkalandoztam.

Izgultam a közelgő érettségi és felvételi miatt, és bár teljesen tisztában voltam vele, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha tanulnék, mégsem ment. Fel-alá járkáltam a lakásban, a leghaszontalanabb dolgokkal foglalatoskodtam, miközben hol az érettségitől rettegtem, hol a tudattól, hogy Ivan Pokornyijov Magyarországon tartózkodik.

Szerettem volna visszamenni az időben, ahol az volt a legnagyobb gondunk, hogy anyu ne szerezzen tudomást a kapcsolatomról Vaszilijjal. Hiányzott a gondtalan szerelem, az édes összebújások a kocsi motorháztetején vagy a gyümölcsösben rejlő kis házikóban. Mióta Pokornyijov felbukkant, Vaszilij ingerlékenyebb lett, és bár igyekeztem elterelni figyelmét a kedves simogatásokkal és csábító csókokkal, igazán sosem tudott ellazulni. Átöleltem, és elmondtam neki újra és újra, hogy mennyire szeretem, ezen Rettegett Ivan nem tud változtatni. Ellágyuló mosollyal cirógatta meg ilyenkor az arcomat. Én vagyok az ő Szonyecskája, mondta mindig.

Bárcsak levehettem volna a világ terhét a válláról.

Azon a kótyagos februári reggelen még ébredeztem reggel kilenckor. A reggelim romjai felett kavargattam teámat el-elbóbiskolva, a rádióból valami buta kabaré előadás szólt. Egyedül voltam, ugyanis anyának dolgoznia kellett a menzán annak ellenére, hogy a tanítás elmaradt. Nagyot nyújtózkodtam, és azon morfondíroztam, hogy írok Vaszilijnak, hátha sikerül kicsit jobb kedvre derítenem.

Mélázásomból kopogtatás ugrasztott ki, majd' fellöktem bögrémet ijedtemben. Az ajtóhoz siettem, és kilestem a lépcsőházba. Az egyik szomszédra számítottam, de ehelyett a feje búbjáig beöltözött Katkával találtam szemben magam.

– Öltözz! – utasított köszönésképpen.

– Minek? – értetlenkedtem. – Te meg hova készülsz? A Bükkbe?

– Dávidnak sikerült megállapodnia az apjával, hogy elengedje neki meg a kollégájának, Pásztor Pistának a napot – csicseregte, és belépett az előszobába. – Tudod, Noémi barátjának, Pásztor Ádámnak a bátyja.

– Igen, ismerem.

– Kimegyünk az egyik kocsival a téesz mellé – magyarázta tovább Katka. – Pisti hozza a másik kocsit. Van egy hely a Bodrog partján, azt mondták, ahol tudunk tüzet rakni meg sütögetni, ilyenek. Jó buli lesz! Jön Lilla, Noémi, Ádám és Peti is.

– Peti is? – húztam el számat.

– Már Lillával jár – emlékeztetett.

– Ez nem jelent semmit, hiszen látod mindig, hogy néz rám – morgolódtam, és a konyhába mentem, hogy rendet tegyek. Katka a nyomomban loholt. – Különben meg: túlságosan hideg van ehhez.

– Öltözz fel rendesen, mint én! – mutatott végig magán.

– Nem is tudom – hezitáltam. – Nincs a homlokunkra írva, hogy elmaradt a tanítás az iskolában. Ha valaki ott talál minket, nem kerülnénk bajba? Ne mondd, hogy nem ütközik ez valami kmk-törvénnyel, Dávid és Pásztor Pisti is lehetnének óvatosabbak.

– Ugyan már, Magda – intett le Katka. – Mégis ki járna arra? Legfeljebb a szovjetek, mert oda már közel van a laktanya, de mi az esélye, hogy éppen ma járjanak arra? Na, gyere, hátha megjelenik a hősszerelmes katonád egy tankon – kuncogott.