A határvonalon túl

12. fejezet - Mit fog mondani anyu?

A bejárat zsanérjai megnyikordultak, ahogy benyitottam a lépcsőházba. Pár másodpercig füleltem, hogy hallok-e bármi mozgást odabent, a félhomály azonban mozdulatlan volt. Intettem Vaszilijnak, hogy jöhet. Lábujjhegyen osontam a lépcsőn felfelé, Vaszilij árnyékként követett, a kezét szorongattam hátam mögött. A harmadikon elfordítottam a kulcsot a zárban, és sietve betessékeltem Vaszilijt a zsebkendőnyi előszobába. Még utoljára körbepislogtam vállam felett, de a lépcsőház csendes maradt settenkedésünk után.

Megkönnyebbülten csuktam be magam mögött az ajtót, és fordítottam el a kulcsot kétszer, benne hagytam a zárban. Felkapcsoltam a villanyt, és a mellettem toporgó Vaszilijhoz fordultam, ő érdeklődve pislogott körbe.

– Hát, Isten hozott nálunk – mondtam.

Furcsán nem odaillő látvány volt egyenruhájában.

– Vedd le a csizmát – utasítottam, mielőtt egy lépést is tehetett volna. – Ne hordd szét a havat.

– Igenis, Marnyik elvtársnő! – tisztelgett, és lerúgta a csizmáit.

Fürgén kibújtam cipőmből, a kabátom a fogasra dobtam, Vaszilij arra akasztotta sajátját és a kucsmáját. Vállamra vettem táskám, a szobám felé intettem:

– Adj tíz percet – kértem, Vaszilij bólintott. – Ott a mosdó és ott a konyha – igazítottam útba. – Ha kell valami...

– Feltalálom magam – biztosított Vaszilij. Odahajolt hozzám, csókot nyomott homlokomra. – Ne izgulj, Magda.

Nem mertem volna fogadni, mire értette pontosan, de nem firtattam, inkább a szobámba mentem, és bezártam magam mögött az ajtót. Az asztalon álló lámpát kapcsoltam fel, annak nem volt olyan tolakodó a fénye, mint a plafonon lévőnek. Jobban illik a hangulathoz – futott át gondolataimon, mire megint fülig vörösödtem.

Pillantásom az ottfelejtett könyvtári könyvre tévedt; riadtan kaptam fel, és rántottam ki a legalsó fiókot, a rongyos matematika példatár alá rejtettem.

– Basszus – fújtam ki a levegőt, és a helyére toltam a fiókot.

Szívem rémülten kalimpált, felforrósodott arcomat legyezgettem, próbáltam megnyugodni. Még csak az kellett volna, hogy Vaszilij észrevegye a könyvet, addig tartott volna az éjszaka!

Letettem táskámat a székre, és a zsebében rejlő, gondosan összehajtott csomagért nyúltam. Ujjaim idegesen feszültek meg rajta. Hogy húzhassam egy kicsit az időt, körbepillantottam, hirtelen szégyellni kezdtem, hogy mekkora rendetlenséget hagytam. A papírzacskót az asztalra dobtam, és gyorsan megigazítottam a bevetetlenül hagyott ágyneműt, a szennyes zoknikat az egyik szekrény aljába gyűrtem.

Vaszilij csörömpölt valamivel a konyhában, ijedten rezzentem össze. Mélyet sóhajtottam, hátha az, ha már a kortynyi pálinka nem tette, majd segít, és elszánom magam, bátorságot szívok magamba. A lábaim viszont ugyanúgy remegtek. Kibontottam a csomagot, a leheletkönnyű, vörös szatén tenyerembe hullott, és én megbántam, hogy igent mondtam Katka ajánlatára. Fázósan bújtam ki ruháimból, bár nem hidegtől, inkább az izgatottsággal vegyes félelemtől vacogtam.

Gyakorlatilag már nem vagyok szűz – morfondíroztam, és hagytam, hogy a szatén átöleljen. Azt, ami hetekkel korábban történt közöttünk, mégsem hívtam volna igazi együttlétnek, éppen csak valami esetlen, nagyon rosszul elsült kísérletnek. Lekonyuló masnit kötöttem a selyemszalagra hátamon. Felhúztam a harisnyát, majd elővettem a táskában lapuló cipőket.

Ha már lúd, legyen kövér – szántam el magam.

Belenéztem a szekrény ajtajára szerelt tükörbe, és rögtön két dolgot állapítottam meg. Egyrészt: második alkalom ide vagy oda, mégiscsak meg kellett volna kérnem Katkát, hogy egy visszafogottabb darabot válasszon, mert a fehérnemű és én nem voltunk ugyanazon a hullámhosszon kacérságban. Másrészt: nem ártott volna megfésülködnöm, a hajam majdnem annyira kusza volt, mint a gondolataim.