A határvonalon túl

16. fejezet - Az ördögöt is csak emlegetni kell

Az év első reggelén arra rezzentem fel, hogy Vaszilij álmában megmoccant mellettem a kettőnknek igencsak keskeny ágyon. Bágyadtan pislogtam rá; a fal felé fordulva szuszogott, meztelen válla kilógott a dunna alól, rövid, sötétszőke haja felborzolódott feje búbján. Szerettem volna odabújni hozzá, átölelni, viszont nem akartam felébreszteni, valószínűleg ritkán élvezhette, hogy kényelmesen aludhatott, ameddig akart. Némán ásítottam egyet, és oldalamra fordultam, szeretettel fürkésztem Vaszilij békés alakját a sötétítőn tompán átszűrődő reggeli félhomályban.

Szürkületkor értünk haza előző este, és bár hajamat visszakötöttem a rendezett kontyba, és meggyőződtem róla, hogy mindketten kifogástalanul öltöztünk fel újra, mégis ziláltnak éreztem magam. Ajkaimon és nyakamon ott égtek még Vaszilij követelőző csókjai, tenyerének nyoma forrón bizsergett derekamon, hajamban szántó ujjai otthagyták illatát a tincseim között, tisztán hatolt orromba minden mozdulatra. Anya előtt igyekeztünk úgy tenni, mint akik valóban csak kocsikáztak egészen eddig – valószínűleg nem hitt a kimondatlan hazugságnak, de nem tette szóvá.

Édeskeserű emlékként élt bennem az éjszaka. Boldogabb voltam, mint valaha, megkönnyebbült örömmel néztem, hogy anya és Vaszilij remekül kijöttek, jól szórakoztak azon, mennyire nem értették egymást. Megnézték anya egyik régi albumát együtt, és anya próbált mesélni Vaszilijnak, aki konokul igyekezett mindent megérteni tolmácsolás nélkül, de végül sokszor szorult a segítségemre.

Éjfélkor koccintás után hosszan csókolt meg, miközben odakint tengernyi tűzijáték robbant az égen, színes, vidám füstfelhőbe vonva a téli éjszakát. Hátulról átölelve tartott, amíg anya és én az ablakban könyökölve nevettünk az utcán ünneplőkön. A szoba másik végében a rádióból a pártfőtitkár ünnepi beszéde recsegett, szórakozottan hallgattam, Vaszilij mellkasának döntöttem fejem, és néztem a szétrobbanó rakéták szivárványszínű szikráit.

Álmában megragadta a dunnát, és feljebb húzta vállán. Felkönyökölve néztem, ahogy aludt tovább, és azt kívántam, bárcsak minden éjszaka ilyen csodálatos és boldog lehetne.

Vigyázva másztam ki az ágyból, és a szék támláján lógó köntösért nyúltam, fázósan bújtam bele. Az asztalon még ott feküdtek az előző este Vaszilijtól kapott ajándékok, somolyogva simítottam tenyerem a Szevasztopoli elbeszélések orosz nyelvű példányára.

– Nekem ez az egyik kedvencem – nyomta kezembe a könyvet a karácsonyfa alatt ücsörögve. – Lehet, hogy neked kicsit nehéz lesz a szövege, de újraolvastam az egészet, és írtam magyarázatot a kifejezések mellé, amit esetleg nem értenél.

Az igazi meglepetés azonban csak ezután várt. Egy apró csomagból egy fekete szalag került elő: a kézzel hímzett, csodaszép, vörös madár hosszú farktollai arannyal és bíborral szőtt, mesés virágokba kanyarodtak. Hitetlenkedve követtem ujjaimmal az aprólékosan kidolgozott mintát.

– Én megrajzoltam – magyarázta vállam felett Vaszilij –, aztán elküldtem édesanyámnak, a barátnője pedig megvarrta. Tetszik?

A meghatódottságtól fátyolos tekintettel pillantottam fel rá, ő engem fürkészett kíváncsian. Nem törődtem vele, hogy anya ott ült velünk szemben, magamhoz húztam Vaszilijt, és olyan hévvel csókoltam, mint még soha talán.

– Köszönöm – suttogtam szájára. – Nagyon tetszik. – Egy boldog mosollyal nyugtázta szavaim.

Óvatosan csuktam be magam mögött szobám ajtaját, és a konyhába botorkáltam. Anya már ott ült az ablaknál, a kávéját kavargatta, bágyadt mosollyal köszöntött.

– Hogy aludtatok? – kérdezte.

Figyelmen kívül hagytam a hangjában megbújó gyanakvást, és megszokott mozdulattal vettem elő a teától megsárgult lábast, vízzel töltöttem meg. Előző este némi veszekedés árán sikerült meggyőzni anyut, hogy hagyja, hogy Vaszilij és én egy ágyban aludjunk. Megfogadtuk, hogy semmi sem fog történni, tényleg aludni fogunk. Ami aztán úgy is lett, mert bár váltottunk néhány lustán elhúzódó csókot és Vaszilij simogatott a dunna alatt, végül ő volt az, aki elsőként szundított el, én pedig nem akartam felkelteni.