A határvonalon túl

23. fejezet - Hatalommal való visszaélés

Miután elvesztettük aput, meg kellett tanulnom, hogy az az irdatlan fájdalom, amit az ember cipel magával nap mint nap, nincs hatással a nagy univerzum törvényeire. A Föld ugyanúgy forgott a Nap körül, ugyanúgy virradt a reggel, szürkült a délután estébe, ugyanúgy fújt a szél vagy esett az eső. Néha ebben az állandóságban leltem nyugalmat, mindig megadatott az esély egy jobb napra, mert jött egy másik, és minden következő eső kicsit könnyebben esett már.

Ezúttal nem egyedül rekedtem meg ebben a megkeseredett körforgásban, Vaszilijjal ketten cipeltük a terhet, amit Pokornyijov hagyott ránk. Kezdetben féltem, hogy talán szétesünk alatta, ám nem így lett, a régi szerelem nem tűnt el, Rettegett Ivan kevés volt ahhoz.

Az április negyedike előtti hétvégén Vaszilij eljött értem, a Bodrog partján töltöttük együtt azt a langyos vasárnap délutánt. Egymással szemben ücsörögtünk, cipőink az elnyűtt pléd sarkánál hevertek a fűben. Vaszilij feltűrt ingujjban könyökölt térdén, maga előtt tartotta az orosz tételt, amit épp felmondtam neki, türelmesen hallgatta.

– Jó lesz ez – bólogatott. – Így át fogsz menni – csettintett.

– Nem az a lényeg, hogy átmenjek, hanem hogy jó jegyet kapjak – magyaráztam, és elvettem tőle a tételt.

– Túl sokat aggódsz a jegyeid miatt, nem egészséges – vélekedett.

– Te könnyen beszélsz – zsörtölődtem. – Nem neked múlik az egész életed ezen.

– Ugyan már, nem az életed múlik rajta.

– De igen – vitatkoztam.

– Gyere ide egy kicsit, lelkem – nyújtotta karját.

Félretettem a tételt, az ölelésébe fészkeltem magam, végigdőltünk a pokrócon. Felettünk ragyogóan kéken és tisztán terült el az égbolt, mindössze egyetlen bolyhos bárányfelhő sodródott a magasban a tavaszi fuvallattal. Vaszilij a copfba kötött hajamat piszkálta.

– Ősszel, amikor már egyetemre fogsz járni, megkérem a kezed – jelentette ki.

– Nem lesz meglepetés, mert elmondtad – biggyesztettem le ajkaim.

– Azt nem mondtam, mikor pontosan, csak azt, hogy ősszel.

– Na, de akkor is.

– Nem fogsz rá számítani, ígérem – érintette orrom hegyéhez mutatóujjának begyét. – Ezek szerint nem mondanál nemet.

Felnéztem rá, zöld szemei mosolyogtak rám, ugyanúgy, mint szerelmünk elején.

– Hogy mondanék én neked nemet? – Felkönyököltem, és megcsókoltam.

A közelgő ballagás napja nem csupán az érettségivel járó feszültséget hozta magával, egyre jobban aggódtam amiatt is, hogyan fog Vaszilij és Imre viselkedni egy légtérben. Megbeszéltük ugyanis Vaszilijjal, hogy eljön a ballagásomra. Nem érdekelt már, hányan fognak sugdolózni a hátam mögött, kinek mi lesz a véleménye rólunk, azt akartam, hogy Vaszilij ott legyen velem ezen a fontos napon. Sikerült elintéznie a kimenőt aznapra, Averkij készségesen teljesítette kérését. Sejtettem, Vaszilij kedvében akart járni, pedig Vaszilij megbocsátott a kapitánynak. Nem csodálkoztam ezen, sokat megélt barátság volt az övék, és, bár továbbra sem kedveltem túlzottan Averkijt, megbékéltem a gondolattal, hogy Vaszilij legjobb barátja.

– Nem Vaszilijban nem bízok – panaszkodtam anyunak, miközben a vacsorához szükséges krumpli pucoltam az asztalnál. – Tudod, milyen Imre. Félek, hogy addig piszkálná Vaszilijt, míg nekiesik.

– Na, akkor bízol Vaszilijban, vagy sem? – pillantott rám anya a tűzhely mellől.

– Bízok, persze, de nem mondom, hogy ő aztán nem hajlamos felkapni a vizet valami hülyeségen – bosszankodtam.