Hajnalka emlékére - mert az ő története nélkül ez a regény sem született volna meg.
Azon a szombat estén, amint ajtót nyitottam, azonnal sejtettem, hogy baj van, Vaszilij szemeiben ugyanis nyoma sem volt annak a boldog csillogásnak, a mosolynak, amivel mindig köszöntött. Ekkor már két héttel az írásbeli vizsgák után jártunk, május közepén, Imre látogatása és az érettségik óta kicsit csillapodtak a kedélyek, csendesebben teltek a napok. Elköszöntem anyától, és megfogtam Vaszilij kezét, követtem szerelmemet a lépcsőházba.
– Nagyon csinos vagy – bókolt.
Egy könnyű, virágmintás ruhát és vékony kabátot viseltem, hajamban világos rózsaszínű szalag lógott.
– Köszönöm – hajoltam hozzá, csókot nyomtam arcára.
Odakint már besötétedett, a levegő kellemesen langyos maradt, az késő tavaszi este nyarat ígért. A Marx tér mögött futó utcácskában nem a szolgálati autó, a fekete Pobeda parkolt, hanem az a katona terepjáró, amivel a gyümölcsösbe jártunk télen.
– A másik elakadna – magyarázta Vaszilij, amikor rákérdeztem.
– Mert hova megyünk? – csodálkoztam.
Egy ideje megint a Bodrog partjára jártunk, hiszen már nem kellett a fagyoktól tartani, valamint egyre inkább fennállt a veszélye, hogy valaki rajtakapna minket a pincéknél. Pontosan ezért lepett meg Vaszilij válasza:
– Hát a gyümölcsösbe.
– Biztos jó ötlet? – akadékoskodtam.
– Későre jár, nem lesz ott senki – nyugtatott Vaszilij. – Szeretnék most oda menni veled.
Ez sem sejtetett semmi jót, de próbáltam leküzdeni a kellemetlen érzéseket.
– Hát, jó – hagytam rá.
Az úton gyanakodva kémleltem Vaszilijt, volt valami baljóslatúan komor és legyőzött máskor egyenes tartásában. Néha megsimogatta a combom, és érdeklődött, hogy érzem magam, hogy haladok a tanulással, semleges dolgokról csevegtünk.
A domboldal aljában állította meg a járművet, fürgén ugrott ki a volán mögül, és kerülte meg a kocsit, lesegített az ülésről. Kéz a kézben indultunk el felfelé, Vaszilij egy zseblámpával világította az utat. Sötétség honolt mindenütt, a kis házikónak csak körvonalai derengtek feljebb. A gyümölcsfák ágai virágba borulva hajoltak felénk, szórakozottan jegyeztem meg, hogy gazdag termés lesz az idén, Vaszilij egykedvűen hümmögött válaszul.
A ház ajtaja engedelmesen tárult fel, amikor az orosz lenyomta a kilincset, megszokott mozdulattal kapcsolta fel a villanyt. A kályhához húzott szék ugyanott várt, a szenes vödörben még maradt néhány felhasított fa és gyűrött újságpapír, köztük cirillel nyomtatott oldalak is, amiket Vaszilij hagyott ott. A munkaasztalra ezúttal nem kerültek nehéz kabátok, mindössze a zseblámpa és Vaszilij egyensapkája.
– Ülj le egy kicsit, édes Magda – kért az orosz.
– Elmondod végre, mi történt? – bukott ki belőlem. – Aggódom.
– Ülj le, életem – húzta oda a széket Vaszilij.
Helyet foglaltam, Vaszilij leguggolt elém. Két kezébe fogta az enyémet, előbb az egyikre, aztán a másikra nyomott csókot.
– Ez nehéz lesz most – kezdte.
Elszorult a torkom.
– Mi a baj? – leheltem.
VOUS LISEZ
A határvonalon túl
Roman d'amourMagda nem az a típus, aki könnyen elveszti a fejét, egy fiú miatt pedig végképp nem. Egyetlen célja az utolsó gimnáziumi évében, hogy jó érettségit tegyen, aztán pedig felvételizhessen egyetemre Budapesten. Boldogan éli a kisvárosi diákok életét, an...