Coming Out |✔|

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑇ℎ𝑟𝑒𝑒

Három rendőrrel, egy kutyával és Brianaval az oldalamon állok a liftben. A szívem egyre jobban dobog ahogy egyre csak közelebb kerülünk az emeletünkhöz.
- Ez az? - kérdezi az egyik egyenruhás a 16-os szobára mutatva. Bólintok.
- Elmehetek? - kérdezem, mielőtt még bekopogna. Nem akarok találkozni vele.
- Nem. - válaszolja és bekopog. - Rendőrség! Kinyitni!
Pár másodperc múlva kattan a zár és kitárul az ajtó. Louis egy szál fehér bokszerben lép elő.
- Azt az információt kaptuk, hogy kábítószer van a szobában. Igaz ez? - kérdezi az egyik férfi. Louis először csak mered az egyenru­hásra, látszik rajta, hogy nem sikerült elsőre felfognia a történése­ket.
- Nem. - vágja rá.
- Tehát azt állítja, hogy nem tart semmilyen kábítószert a szobá­ban?
- Igen, azt. Nincs nálam drog. - válaszolja nyugodtan.
- Bemehetünk? - kérdezi a harmadik, de mindenki tudja, hogy en­gedély nélkül is bemennek, ha esetlen nemleges választ kapnak.
- Csak nyugodtan. - azzal kilép a folyosóra. Két rendőr bemegy, a kutya meg a harmadik rendőr pedig kint marad. Eközben Anne megpróbálja visszaterelni a szobájukba a kíváncsi szemeket, akik kijöttek a "Rendőrség" kijelentésre.
Louis kék szeme megtalálja az enyémet. A tekintete éget, eskü­szöm, hogy ha most nem lenne itt senki, biztosan halott lennék. Ahogy bámulok a szemébe, eszembe jut a fürdős eset. Nem taga­dom, azóta is érzem azt a kis szorítást a gyomromban mikor meg­látom, mégha csak pár napja is történt.
- Küld be a kutyát! - kiabál ki az egyik benti rendőr.
- Keress! - adja meg a parancsot a kutyusnak, aki berohan. Visszatéved Louisra a szemem.
- Miért? - kérdezi tátogva.
Nem tudok válaszolni neki.
Fújtat egyet majd undorodva elkapja a fejét és többet felém se néz.
- Semmi. - jönnek ki pár perc múlva. A szívem még mindig zaka­tol. Hogy nem találhattak semmit?
- Akkor itt végeztünk. - válaszolja sóhajtva a harmadik, majd felém fordul. - Máskor alaposabb legyél mielőtt bármit is bejelentesz.
- Lent volt egy pasas, annál volt. A kamerák biztos felvették. - mondom lehajtott fejjel.
- Le fogjuk ellenőrizni. - nyugtat meg az egyikük.
A torkomban lévő gombóc egyre nagyobb és nagyobb lesz. Ha most nem nyírnak ki ezek után, akkor sosem.
- Vége a műsornak, mindenki nyomás vissza aludni! - kiabálja el magát Briana. Megfordulok és a szobámba igyekszem, de amint a zárhoz érinteném a csipogót meghallom a lépteket mögöttem.
- Remélem tudod, hogy ha nem lennének rendőrök az épületben, már halott lennél. - szól Louis. A hangja nem annyira mérges, mint amire számítottam. Őszintén azt hittem, hogy a falhoz vág és kést szorítva az oldalamhoz leordítja a fejem. Lehet túlzás, de ki tudja mire képes.
- Nem tehettem mást. - válaszolom bátran. - Te nem csak magadra vagy veszélyes, hanem másokra is.
- Mégis miért? Hát nem ugyan ezt csinálják kint is? - nevet fel gú­nyosan.
- Srácok, nyomás aludni, majd holnap megbeszélitek! - szól ide Briana. Louis bólint felé, majd mikor eltűnik a lány, belök az ajtó­mon és becsapja maga mögött.
- Azért jönnek ide az emberek, mert meg akarnak gyógyulni. - folytatom a szoba közepén megállva.
Látom, ahogy átsuhan valami az agyán. Először elkomorodik, az­tán összeszűkülnek a szemei és elindul felém.
- Tényleg, Harry? Tényleg? - böki meg erőszakosan a mellkasom. - Te miért vagy itt akkor? Biztos te is magadtól bejöttél, hogy kigyógyulj a melegségből, nem?
- Mi? - döbbenek le és hátrálni kezdek. Amint elérem, megragadom az asztal peremét egy kis támaszt remélve.
- Honnan tudod...
- Onnan, hogy régóta vagyok itt. válaszolja. - És tudod, itt mindig elmondják egy melegnek ha egy másik érkezik.
- Hogy mi? - akad el a szavam már másodjára az elmúlt fél perc­ben.
- A kérdésemre felelj a kurva életbe! Magadtól jöttél be?
- Nem. - vágom rá egyből.
- Akkor miről beszélsz? Fogalmad sincs, hogy mi történt ezekkel az emberekkel kint, ugye? - mutat az ajtóm felé idegesen. - Te csak azt látod, hogy Betty drogozik. Elmondta azt is, hogy miért? - meg­rázom a fejem. - Meghalt az anyja mikor ő nyolc éves volt, a neve­lőapja pedig megerőszakolta többször is. Kínozta azt a lányt, aztán mikor már megunta bedugta egy intézetbe, miszerint ő nem tudja felnevelni. Ott kezdett el drogozni, hogy feldolgozza a történteket, aztán itt kötött ki. - meséli mérgesen hadonászva a kezével. Mielőtt még közbeszólhatnék, folytatja. - Aztán ott van Zayn. Egyszer el­vitte az öccsét motorozni a szülők engedélye nélkül. Balesetet szenvedtek és meghalt a kisfiú. Ő is a kábítószerbe menekült, hi­szen miatta halt meg. Fel tudnád ezt dolgozni? Tudnál azzal együtt élni, hogy megölted a saját öcsédet? Azt a kisfiút, aki felnézett rád és mindennél jobban szeretted? Képes lennél utána boldogan élni? Elengedni az emlékét úgy, hogy minden nap elmész a szobája előtt, és amikor benézel nem látsz mást csak a kedvenc takaróját az ágyán, a játékait a földön úgy, ahogy utoljára hagyta?
A torkomban egyre csak nő egy gombóc a hallottak alapján.
- Hagyd abba...
- Még csak most kezdek belejönni! De nehogy már csak arra hozzunk példát, ami nem köthető hozzád... Itt vagyok én. - magára mutat. - Tíz voltam, mikor coming outoltam. Apám úgy megvert, hogy soha többé nem mertem kiejteni a számon, hogy meleg va­gyok. Öt évvel később elvitték emberölési kísérlet miatt. - magára mutat. - ÉN voltam az, aki kihívta rá a rendőröket amikor nekiment anyámnak. ÉN voltam az, aki megpróbálta elvenni tőle a kést. ÉN voltam az, aki végignézte ahogy hasba szúrja az anyámat.
- Kérlek... Hagyd abba. - próbálkozom. - Elég.
- Most már kurvára végighallgatsz! - kiabál rám - ÉN voltam az, aki elbújtatta a húgát a szekrényben, nehogy baja essen. Amikor pedig lelépett... ÉN ültem ott a vérző anyámmal amíg kiérnek a mentők. - akármennyire is próbálja türtőztetni magát, megremeg az ajka.
- Nem tudom mit mondjak. - közlöm. Tele vagyok érzelmekkel.
- Semmit nem kell mondanod. - rázza meg a fejét. - Hallottad Ma­son esetét? Hallottad a pletykákat?
- Elég már! - szólok rá ismét, de mintha meg sem hallaná.
- Alkoholista volt az apja és az anyja is. A testvére éhen halt, annyira elitták a szülők a pénzt. - a levegő megakad a tüdőm­ben. Éhen halt? - A hulláját nem jelentették be, mert tudták, hogy ezért börtönbe kerülnének, így Mason szobájába vitték, hogy ne is lássák. Mason ezután megpróbálta halálra gyógyszerezni magát. Az öccse testét befektette maga mellé az ágyba és várta a halált.
- Meghalt? - kérdezem halkan.
- Nem. A gyógyszer nem volt elég, így pár nap múlva élve találták meg a rendőrök. Kimosták a gyomrát és nevelőszülőkhöz került, de az öccse halála óta egyetlen szót sem szólt senkihez. Az orvosok azt mondták, hogy hagyni kell gyászolni, így senki nem próbált többet segíteni neki, hagyták, hogy újra és újra, minden egyes nap, minden egyes percében eszébe jusson az a borzalom. Pár hét múlva megpróbálta felakasztani magát, de ez sem jött össze. El­törtek a csigolyái és nyomorék lett. Akkor került be ide, de nem állt le, mindenáron meg akarta ölni magát. Két sikertelen próbálkozás után végül meghalt.
- De hiszen nyomorék volt...
- Nem mondtam, hogy ő tette.
Ki képes erre? Ki képes ezzel együtt élni?
- Elég a történetekből. - köszörülöm meg a torkom és leülök az ágyamra. - Elég, Louis. Nem vagyok képes többet elviselni.
- És itt vagy te... Idejössz három napja és azt hiszed megváltod a világot. Rám hívod a rendőröket, amikor fogalmad sincs mi is tör­ténik a háttérben. Itt mindenkinek tele van az aktája rosszabbnál rosszabb történetekkel, te meg idejössz azzal, hogy nem fogadnak el otthon és egyből azt hiszed mindenki sajnálni fog. - vágja az ar­comba. - Hogy az istenbe kerülsz ide egyáltalán?
- Nem akarom, hogy sajnáljanak, én csak a szüleimnek próbálok megfelelni.
- Eljátszod, hogy mi vagyunk a szar drogosok, de te sem sem vagy különb. - mondja meg sem hallva amit mondtam.
- De igen. - vágom rá a szemébe nézve, mire gúnyosan felnevet.
- Igen, igazad van. Velünk ellentétben te egy gyáva ember vagy, aki még azt sem meri felvállalni amit tesz.
- Nem vagyok gyáva. - vágok vissza.
- Nem vagy? Emlékszel az első napodra itt? Emlékszel arra, hogy végigbámultad a meztelen testem, aztán berohantál a fülkébe, mint valami kislány?
- Mit kellett volna csinálnom? Honnan a francból kellett volna tud­nom, hogy bejövök neked? - kérdezem magamra sem ismerve. Az én hangomból is cseng a düh.
- Tévedsz. Nem vagy az esetem és soha nem is leszel. - vágja rá. Szavai a szívemig hatolnak és nem tudok semmivel visszavágni.
- Egyet jegyezz meg. - lép közelebb fenyegetően. - Ha még egy­szer... Komolyan mondom, ha még egyszer bele mersz szólni az ügyeinkbe, vagy bármit csinálsz amivel veszélybe sodrod a bará­taim vagy a családom, megöllek. Nem viccelek, kinyírlak.
- Megértettem.
- Reméltem is. És még valami. - fordul vissza utoljára az ajtóból. - Ha bárkitől is visszahallom ezt a beszélgetést...
- Nem fogod. - vágok közbe, csak lépjen már le minnél előbb.