Coming Out |✔|

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑇ℎ𝑖𝑟𝑡𝑒𝑒𝑛

Zayn rettentően erős. Amikor tegnap elmesélte, hogy min ment keresztül, kicsit a továbblépés útján is előrébb haladt. Nehéz, nagyon nehéz, de meg kell tennie. Három év telt el, ő pedig még mindig magát hibáztatja egy olyan baleset miatt, amiről nem is ő tehet. Nagynehezen elmesélte, hogy mit regagáltak a szülei én pedig egy kicsit megkönnyebbültem, mikor kinyögte, hogy sosem őt hibáztatták, nem bántották, így is szenved eleget. Elmesélte, hogy az egész családjának nehéz volt a továbblépés, különösen neki és az anyukájának. Mai napig őrizgetik a szobáját, úgy ahogy utoljára hagyta. Nem pakolnak el, nem ürítik ki a dolgokat, mert úgy érzik, hogy ezzel a kisfiú létezésére utaló utolsó emléket is kidobnák.
- Nagyon nehéz volt neki. - válaszolom Mirandának, mikor a tegnapi beszélgetésünkről kérdez.
- Nem sok mindenkinek nyílik meg. - válaszolja.
- Ez nem megnyílás kérdése. - rázom meg a fejem. - Ez a továbblépés, a múlt elengedése. Én sosem lennék képes továbblépni.
- Akkor belebetegedsz.
- Nem baj. - vonom meg a vállam lesütött szemmel.
- Mit gondolsz, ha mégis tovább akarnál lépni, mi kellene hozzá?
- Biztosan egy személy. A családom, a barátaim. Ha van párom, akkor ő is tud segíteni a nehéz időkben.
- Victoria itt van neki, ezért nem adta még fel.
Felkapom a fejem.
- Vicroria? - tettetem a hülyét, mert nem tudom, hogy tud a kapcsolatukról, vagy csak tippel.
- Igen. Ő ott volt neki amióta csak Zayn idekerült.
- Jól kijönnek. - mondom.
- Elég jó... - mondja, de egy kopogás félbeszakítja, aztán Louis dugja be a fejét a résen.
- Késtem? - kérdezi fáradt hangon és leül a másik fotelba.
- Csak egy órája kezdtük - vágja rá szórakozottan az íróasztal mögött ülő.
Próbálom felvenni Louval a szemkontaktust, de kerüli a tekintetem. Nem tudom pontosan, hogy most mik vagyunk egymásnak.
- Mára egy kis kérdőívet terveztem. Felolvasom az állításokat, ti pedig elmondjátok, hogy mennyire igaz rátok, vagy mennyire nem.
Louis bólint, aztán hanyagul keresztbe teszi a lábát, de még mindig nem néz rám, hiába bámulom.
- Harry? - szólít meg Miranda. - Szívem, itt vagy?
- Igen - kapom el Louról a tekintetem.
- Rendben. Első állítás. Gyakran mondok igent, mikor amúgy nemet szeretnék mondani. - olvassa fel a kis jegyzetfüzetéből.
- Milyen kérdések ezek? - ráncolja a szemöldökét Lou. - Mindig elmondom, hogyha valamit nem akarok.
- Én nem igazán. - rázom a fejem, mikor kérdő tekintettel felém fodul.
- Miért nem? - fordul végre felém Lou kíváncsian, de Miranda közbeszól.
- Előbb menjünk végig a kérdéseken, utána megbeszéljük. A második, ha ideges vagyok, testi fájdalmai lesznek.
- Nem igazán - válaszolom és Louis is megrázza a fejét.
Ismér felírja a válaszainkat.
- Félek kritizálni és megmonani az embereknek amit gondolok.
- Totál - vágom rá.
- Egyáltalán nem. - mondja a mellettem ülő és egy pillanatra felém fordul.
- Inkább nem mondom el a véleményemet, ha tudom, hogy egyedül vagyok vele.
Ismét bólintok, Louis pedig az ellenkezőjét mondja. Így megy még tíz hasonló kérdésen át, mígnem Louis már nem is titkolja a döbbenetét és folyamatosan bámul a válaszaimat hallgatva.
- Az utolsó kérdés. Mostanában sokszor úgy érzem, hogy nem tudom irányítani az életemet.
Hezitálok, mert nem tudom pontosan mit válaszolhatnék. Ha a szerelmi és családi életemet nézzük, akkor egyből rávágnám, hogy nem, nem tudom, de ha a baráti viszonyaimat és a javulásomat amin eddig keresztülmentem önmagam elfogadása érdekében, akkor viszont de, tudom.
- Néha. - válaszolom végül.
- Louis? - fordul felé Miranda.
- Dettó.
- Rendben. - firkantja fel a papírra, aztán egy apró sóhaj után leteszi a füzetet. - Azért választottalak titeket erre ez órára, mert pont egymás ellentétei vagytok, és ezt a teszt is bizonyítja. Louis, kérdezni akartál valamit Harrytől az első kérdés után. - emlékezteti.
- Már elfelejtettem miért, fel tudnád ismét olvasni? - kérdezi a szokatlanul lágy hangon.
- Persze. Az volt az állítás, hogy gyakran mondok igent, mikor amúgy nemet szeretnék mondani. Harry erre azt felelte, hogy rá ez igaz.
- Miért? - fordul felém a mellettem ülő és a szemeimbe néz. A tekintete őszinte kíváncsiságot sugall. - Nem mered megmondani, hogy mit akarsz?
- Nem mindig. - vallom be.
- Pedig muszáj lenne. Mindig a saját érdekeid a legfontosabbak.
- Ez nem feltétlen így van - mondok ellent. - Jó ha néha előtérbe helyezel másokat.
- De nem mindig. Te folyamatosan ezt csinálod a válaszaid alapján. Miért nem mondod meg te mit akarsz?
- Azt akarom, hogy szeressenek.
- Megfelelési kényszered van. - állapítja meg.
- Nem, dehogy.
- De. - bólint határozottan. - Sosem mondasz ellent senkinek, sosem vitatkozol.
- Kivéve veled. - teszem hozzá meggondolatlanul.
- Kivéve velem. - helyesel.
- Adamnak is beszóltam már egyszer. - jut eszembe.
- Haladás. - mondja szemforgatva, aztán eszébe jut valami, mert felém kapja a fejét. - Sokszor nem mered megmondani, hogy nem akarsz valamit?
- Igen, már mondtam. - rázom a fejem értetlenül, mert az előbb már ezt megbeszéltük.
- Nekem is? - kérdezi halkabban.
- Veled sokszor vitatkoztam már. Nem értem mire célzol.
- Arra, hogy múltkor leszoptalak. - vágja rá, aztán Miranda felé kapja a fejét, aki vér vörös arccal néz minket.
- Nem beszélhetnénk ezt meg máskor? - próbálok javítani a helyzeten. - Kettesben?
- Nem. Miranda nagylány már, fel tudja dolgozni a dolgokat. Kivele, kényszerítve érezted magad? Nem akartad?
- Én... - nyelek egy hatalmasat, miközben megpróbálok úgy beszélni, mintha nem lenne egy harmadik személy is a szobában. - Nem akartam először.
- Miért nem szóltál? - támad egyből és teljes testével felém fordul. Szemeiben bűntudatot látok, de egyben ugyan annyi haragot is.
- Mert utána élveztem. Láttad, érezted. - szűröm a fogaim között, hátha így nem annyira kínos ezt itt megbeszélni.
- De leállíthattál volna. Kurvára meg kellett volna mondanod. - vágja rá és rácsap a fotel karfájára, miközben idegesen elfordul.
- Lou - szólítom meg, és megvárom, míg ismét felém fordul. - Élveztem, hallod?
- Szólnod kellett volna.
- Inkább azt mondd meg, hogy te miért nem engedted fordítva? - kérdezek rá, ha már őszinte perceket játszunk.
- Én most magatokra hagylak titeket. - szól közbe Miranda, akinek még mindig egy paradicsom színével egyenlő az arca. Csodálkozom, hogy eddig bírta mellettünk.
- Miért nem engedted? - fordulok ismét felé, mikor kettesben maradunk. Most biztosan nincs a szervezetében drog, mert a pupillái egyáltalán nincsnek kitágulva, vagy összeszűkülve. Legalábbis azt olvastam, hogy ez a legfelismerhetőbb hatása.
- Mert nem akartam, hogy csak azért csináld, mert én is csináltam. - válaszolja.
- Nem csak azért csináltam volna - vágom rá. - Én is akartam.
- Ezek alapján... - húzza el a száját - Amiket itt mondtál, hogy nem mered kifejezni az érzéseidet és hogy te mit akarsz igazából, még mindig nem hiszek neked.
- Hadd döntsem már el, hogy mit akarok, és mit nem. - förmedek rá. - Amúgy is, te is hazudtál nekem. Azt mondtad, amit hallani akartam.
- Mivel kapcsolatban? - húzza fel a szemöldökét.
- Azután, hogy összejöttünk. Azt mondtad, hogy leálltál két hete és hogy még a dílerkedéssel is. Te is hazudtál, mert nem álltál le.
- De megpróbáltam. - válaszolja. - Elmondtam, hogy kurvára megpróbáltam, de nem ment.
- Hadd segítsek.
Felém kapja a tekintetét.
- Miben akarsz segíteni? Lekötözöl, vagy bezársz valahova? Ezt nem lehet így leküzdeni. Megpróbáltam már háromszor.
Meglepően nyugodtan beszél most hozzám, eddig ilyenkor már rég ordibáltunk volna egymással.
- Nem lehet olyan nehéz, csak annak tűnik. - próbálkozom.
- De, az. Kibaszott nehéz.
- De ez nem megoldás. Egész életedben ezt fogod csinálni? Nem akarsz családot és egy normális életet?
- Ezt komolyan kérdezed? - húzza fel most mindkét szemöldökét. - A húgomat és az anyámat nekem kell ellátnom, hogy gondolhatnék arra, hogy mit fogok csinálni később, ha még azt sem tudom, hogy hol fogunk lakni ha anya felépül és én is kiszabadulok innen?
- Hol a húgod?
- A nagyszülőknél. - válaszolja.
- Nem maradhattok ott?
- Nem. Lottieval még elbírnak, de nem fér el ott még plusz két fő.
Egy percig csak némán, a gondolatainkba merülve ülünk, aztán én töröm meg a csendet.
- Több évet is kaphatsz. Akár több, mint húsz évet, mert veszélyeztetted az ittenieket is. - sóhajtom. - Akkor már nem lesznek elnézőek a bíróságon.
- Tudom. - mondja halkan. - De nem tudok mit csinálni.
- Mikor lesz elég a pénz a műtétre?
- Két műtétet végeznek. Az elsőn már túl van, arra már két hete beküldtem a pénzt.
- Egyáltalán miért kell fizetned érte? Nem államilag támogatott kórházban van?
- Nincs biztosítása.
- És mire kell a másik műtét? Van más baja is?
- Az első műtét közben találtak egy daganatot.
Elakad a szavam.
- Mennyire súlyos? - csak ennyit tudok kérdezni.
- Nem annyira, mint ahogy hangzik. Egyenlőre jól van és az orvosok is azt mondják, hogy minden rendben vele.
- A nagyszüleid nem tudják kifizetni?
- Nincs ennyi pénzük. - rázza a fejét.
- Mi lesz, ha nem tudjátok kifizetni?
- Mindenképpen elvégzik a műtétet, mert az élete múlhat rajta. Aztán behajtják az árát így is, úgy is.
- De nincs pénzetek, akkor hogy?
- Elveszik az autót, lakást, bármit. Anyámnak már nincs semmi a tulajdonában, hiszen apám mindent elvett, vagy eladott, mielőtt még lecsukták volna. Az egyetlen ami a család tulajdonában van, az a nagyszüleink háza. Ha viszont azt elveszik, mindenannyian az utcára kerülünk.
- Ez nem igazság.
- Az élet sosem igazságos, nem vetted még észre? - mosolyog rám halványan. - Ha Isten békét és boldogságot akart volna, nem teremti meg a melegeket és a pszichopatákat.
Pár percig ismét csend telepedik közénk, aztán megint én töröm meg.
- Tudom, hogy most kisebb-nagyobb problémád is van, deeeeeee... most akkor... mi van... velünk? - húzom el a mondanivalómat.
- Nem tudom - vonja meg a vállát. - Mi legyen?
- Jóvátehetem a hibám?
- Képes vagy rá?
- Nem fogok semmit beleszólni az életedbe, de akkor kérlek próbáld meg még egyszer a leszokást.
- Nem fog menni. - rázza a fejét.
- Le akarsz szokni?
- Le - bólint pár másodperc múlva.
- Akkor még egyszer próbáld meg, kérlek.
- De muszáj eladnom. Kell a pénz.
- Az nem érdekel. - szögezem le. - Csak annyi, hogy te ne csináld. Csak próbáld meg.
Egy pillanatig elgondolkozik.
- Ha nem megy, feladom.
- Segítek.
- Segíts, de ha egy múlva is ennyire vágyom utána, feladjuk és békén hagysz.
Bólintok.
- Meg ha nagyon rosszul leszek, akkor is. Ugye tudod, hogy ez mivel jár?
- Nem.
- Emlékszel milyen volt amikor Brandon bedrogozott? - Hogy is felejthetném el. - Azt az érzést szorozd meg hússzal. Hallucináció. Viszketés. Hányinger. Szédülés. Alvászavar.
- Jól hangzik. - mosolygok rá, hogy kicsit oldjam a komoly hangulatot.
- Szörnyen hangzik. - lágyul el a tekintete.
Még mindig nem tudom, most akkor beleegyezett abba, hogy megpróbáljuk újra, vagy csak abba, hogy megpróbál leszokni?
- Meg kell mutatnod, hogy hol vannak. - mondom végül.
- Ne vidd el onnan, mert másoknak attól még oda kell adnom.
- Majd én odaadom - ajánlom magam, mire felnevet.
- Travis elmondta, hogy mennyire béna voltál a múltkor is, nem hiányzik, hogy lebuktasd magad, mert akkor nem tudom elvinni a balhét és téged visznek el. - mondja elhúzva a száját. - Nem akarom ezt még egyszer átélni.
- Akkor követni foglak mindenhova. - hagyom figyelmen kívül az utolsó mondatát, pedig fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy ezt mégis hogy értette.
- Mindenhova?
- Igen.
- Hogy fogok fürdeni? - húzza félmosolyra a száját.
- Kint megvárlak. - válaszolom.
- És mi van ha a zuhanyzóban elrejtem? - vigyorog.
- Akkor... - zavarba jövök és érzem, hogy a fejem úgy nézhet ki, mint Mirandáé. - Majd előtte átnézem. - válaszolom végül frappánsan.
- Átnézed... - ismétel még mindig azzal a levakarhatatlan mosollyal az arcán. - Tudnék más megoldást, de persze azt csinálsz amit akarsz. - vonja meg végül a vállát. - Na, mehetünk? - pillant az ajtó irányába, aztán mikor bólintok, elenged maga előtt.
Miranda a falnak támaszkodva áll, és ismét elvörösödik, mikor megpillant minket.
- Minden rendben? - kérdezi a haját igazgatva.
- Minden. - válaszolja Lou helyettem is.
- Szuper. - bólint mosolyogva. - Louis veled holnap is találkozom, Harry veled azt hiszem csak szombaton.
- Igen, akkor. - helyeselek.
- Rendben, akkor további szép napot nektek.
- Köszi, neked is. - válaszoljuk egyszerre és elindulunk a lifthez.
- Várjatok! - kiabál utánunk hirtelen. - Még van valami.
Mindetten visszasétálunk.
- Mi a baj? - kérdezem.
- Hallottam a múltkori kis összejöveteletekről. - mondja rosszallóan. - Nem tetszik, hogy így titkolóztok, de azért el kell ismernem, hogy szép volt tőletek. Niall biztosan nagyon örült.
- Igen, még sírt is. - jegyzem meg mosolyogva. Nincs bűntudatom a történtek miatt, mindent megért az az arckifejezés.
- Mégvalami. - fordul most csak hozzám. - Briana mondta, hogy mostanában nem szoktál lemenni telefonálni, mióta visszajöttél a kórházból. Megkérdezett, hogy én tapasztaltam-e valami szorongást, depressziót nálad, ami kiválthatta, hogy nem akarsz senkivel beszélni, de mivel ilyet nem vettem észre, muszáj megkérdeznem. - fejezi be.
Louisra pillantok, aki ugyan olyan tanácstalanul néz vissza rám. Nem mondhatom meg, hogy azért nem voltam lent telefonálni, mert elloptuk a telefonjainkat és nem vittük vissza.
- Rászoktam a chatre. - válaszolom végül.
- De akkor nincs semmi baj, ugye?
- Nem, nincs semmi. Egyszerűen csak... Liamen kívül itt van mindenki akivel foglalkozni akarok.
A szemem sarkából látom, hogy Louis megkönnyebbülten bólint, hogy jól kimagyaráztam magam.
- Rendben. Mostmár menjetek ebédelni, mert mindjárt egy óra, biztosan éhesek vagytok.
Csendesen indulunk le, nem szólunk egymáshoz sem a liftben, sem az étkező felé vezető folyosón.
- Sziasztok - int Victoria mikor megpillant minket.
- Szia - köszönök kedvesen.
- Mi újság? - kérdezi tőle mosolyogva Louis.
- Minden rendben - válaszolja a lány.
- Zayn? - érdeklődöm.
- Még alszik.
- Alszik? - ráncolom a homlokom.
- Igen, nagyon rosszul aludt. - magyarázza. - Mostanában nagyon fáj a feje.
- Bevett valamit? - kérdezi Lou, a hanglejtéséből pedig hallom, hogy itt nem feltétlen legális gyógyszerre gondol.
- Nem, semmit. Viszont már többször előfordult ebben a hónapban, szóval nagyrészt már hozzászoktunk.
- Nem is mondta. - jegyzi meg az unokatestvére.
- Nem gondolta fontosnak. - vonja meg Vee a vállát, aztán vesz egy tálcát és az ebédet veszi célba.
Niall csak pár napja ment el, de már most hiányzik. Nincs aki szivassa Victoriát az asztalnál, se aki kiakadjon az undorító ebéden, de még nasiért sem könyörög azóta senki.
- Hiányzik Niall. - mondom el a többieknek is.
- Nekem is, de majd hozzászoksz. - válaszolja Vee.
- Sziasztok, mi újság? - ül le hozzánk Grace és Brian is, akik épp most érkeztek.
- Csak azt mondtam, hogy hiányzik Niall.
- Igen érezhető, hogy nincs itt. - helyesel Grace.
- Egy hét, és már el is felejtjük, hogy itt volt. - mondja most Louis. Kérdőn pillantok rá. - Itt vagyunk már egy ideje Zaynnel. Sok mindenki megfordult már körülöttünk. Van aki egy hónapra jött, van aki sokkal többre. Sok embert szerettünk meg, akik már nincsenek itt. Emlékszem, volt egy srácra, aki szakács volt. Akkor is ilyen borzalmas kajákat adtak. - túr bele a tányérjába - Délutánonként főzőleckéket adott az itteni szakácsnak. - Elmosolyodik. - Megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot miután ő szabadul, és telefonszámot cseréltünk. Még a hülye twittert is letöltöttem miatta, mert csak azt használta. - mondja felháborodva. - Chateltünk úgy két napig, azóta viszont senki nem keresi a másikat. Elfelejtett és én is őt.
- Niall is twitteren jelölt be. - jegyzem meg elgondolkodva.
- Írt, mióta elment innen? - kérdezi Grace.
- Igen, hogy hazaért Írországba.
- Írországba? - kérdezi meglepetten Brian.
- Aha, Niall ír, nem tudtad? - mosolyog rá a barátnője.
- Nem, honnan kellett volna tudnom?
- Az akcentusán hallod. - válaszolom.
- Honnan kéne tudnom, hogy milyen az ír akcentus? Azt hittem valami faluról jött srác aki falusiul beszél. - magyarázza, mire többen felkuncogunk.
- Falusiul - ismétli meg a barátnője nevetve.
- Miért, hogy mondod?
- Tájszólással - válaszolja Louis mosolyogva.
- Tökmindegy - vonja meg a vállát, aztán eszik tovább.
- Szóval - teszi hozzá Lou -, csak arra akartam kilyukadni, hogy minden csoda három napig tart.