Coming Out |✔|

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑇𝑤𝑒𝑛𝑡𝑦-𝑂𝑛𝑒

- Zongorázol? - kérdezi a kottáim között kutakodva.
- Aha.
- Menő - jegyzi meg.
- Neked mi volt a hobbid?
- Fociztam.
- Áh, nagy sportoló vagy akkor?
- Lehettem volna, inkább. - javít ki. - Majdnem bekerültem a doncasteri nagycsapatba, de nem tudtam eljárni a végén már az edzésekre a munka mellett.
- Drog vagy valami rendes meló?
- Rendes. Akkoriban futárkodtam.
- Nekem még nincs jogsim se.
- Majd Spanyolban leteszed. - vágja rá, amitől egy kicsit elszorul a torkom.
- Nem maradok kint sokáig. - Nem tudom, miért mondtam ezt el neki.
- Nem tudhatod. Azt mondtad, hogy Liam Franciaországba megy, Gemma pedig ott lesz veled, akkor kihez máshoz jönnél haza?
- Hozzád hazajöttem volna. - jegyzem meg az orrom alatt. Nem érdekel, hogy hallja. Tudnia kell, hogy ő rontotta el ezt az egészet, nem pedig én. Vagyis... Nem csak én.
Nem felel semmit, inkább tovább kutakodik a ruháim között.
- Ez közös. - mutatja felém a The Fray-es pólómat.
- Szereted? - csillan fel a szemem.
- Egyszer énekeltem egy iskolai előadásban az egyik számukat.
- Melyiket?
- A Look After You-t.
- Elénekled?
- Kizárt. - rázza a fejét.
- Persze nekem át kellett öltöznöm... - forgatom a szemem.
- Régen volt. Már nem járok énekelni.
- Akkor ezek szerint nem csak egy alkalom volt... - mondom.
- Nem, tényleg nem. - vallja be.
- Tehát... Focizol és énekelsz is? Te valamelyik filmből pattantál ide? Fogadjunk focicsapat kapitány voltál és a suli legmenőbb diákja.
- Nem. - néz rám szórakozottan. - Nem tudok olyan jól énekelni, és kapitány sem voltam. A nyílt melegség pedig nem menő, szóval nem, menő gyerek sem voltam.
- Nyíltan vállaltad, hogy az vagy? Hogy bírtad a kritikát?
- Kritikát? - nevet fel. - Emberszámba sem vettek.
- Sajnálom. - hajtom le a fejem. - Az én sulimban más volt. Nem támogattak, de legalább nem szóltak be annyian. Én nem bírom a kritikát.
- De nem is vagy őszinte sokszor. - teszi hozzá. - Azt mondod, amit hallani akar a másik. Miért? Ha őszinte lennél, nem érne annyi kritika.
- Meg akarok felelni.
- Azt tudom. Kényszerbeteg vagy. - Eszembe jut, amit Miranda mondott Lou személyiségzavaráról. Vajon, ha szembesíteném vele, elfogadná? Nem valószínű.
- Jobb ez így.
- Miért lenne az?
- Nem utálnak annyian.
- Ez faszság. - vágja rá. - Össze kéne szedned magad és kiadni magadból a dolgokat.
- Úgy, mint te?
- Legalább úgy, igen.
- De te sokakat megbántasz vele.
- És milyen jól teszem. - bólogat.
- Nem is érdekel?
- Őszintén? Nem.
- Miért?
- Mert akik nem fogadnak el a véleménnyel együtt, azoknak nincs keresnivalójuk az életemben. - zárja le a témát.
Nem válaszolok, inkább csak csendesen pakolok tovább.
- Mikor jöttél rá, hogy meleg vagy? - dob fel egy újabb tát.
- Pár éve. Négy, ha jól emlékszem. Akkor mutattam be az első barátomat. - felelem.
- Neked is gyorsan jöttek az érzések? Vagy csak én voltam ilyen?
- Nekem sok idő volt. Először csak haverok voltunk az akkori barátommal. Évek alatt alakult ki minden.
- Ebben akkor eléggé különbözünk. Első látásra beleszerettem az első fiúmba. Az agyam még fel sem tudta dolgozni az új vágyaimat, de máris együtt voltunk. Aztán... azóta is ilyen vagyok kapcsolat terén.
- Velem nem. - javítom ki, aztán felkapom a fejem. - Vagy mégis?
- Talán. - feleli, nekem meg elakad a szavam. Tudom, hogy ugyan olyan kényelmetlen neki erről beszélni, mint nekem.
- Nekem te voltál az első akibe első látásra beleszerettem. - közlöm, hogy ne érezze olyan rosszul magát, hogy ennyire kibeszéltük az érzéseit.
Nem válaszol semmit, de nem is kell.
- Azt ne nézd meg inkább. - mászok gyorsan oda hozzá, és megragadom a kis fotóalbumot, ami a kezében van. Nem ereszti, így farkasszemet nézünk.
- Miért? - húzza fel a szemöldökét.
Nagyon közel vagyok hozzá. Túlságosan közel.
- Nekem is vannak titkaim.
- Már láttam az első oldalt, szóval jobb, ha te mondod el mik is ezek. - Baszki.
- Meg tudom magyarázni. - nyelek egy nagyot.
- Hallgatlak. - suttogja, miközben az ajkamra esik a pillantása.
- Voltak... Voltak fura dolgaink az exemmel. Szerettünk néhány dolgot megörökíteni.
- Aktfotók? - már szabályosan nyögi a szót.
Lassan bólintok. Remélem nem tart most valami beteg perverznek.
- De soha ne nézege...
A számra teszi az egyik ujját.
- Muszáj megkérdeznem, mert nem hagy nyugodni... - megharapja az alsó ajkát. - Másról is van benne kép?
- Mire gondolsz? - kérdezek vissza, pedig pontosan tudom, hogy mire gondol.
- Lefotózott, miközben megbasz? - Megint az ajkamra pillant, aztán felemeli a kezét és egyik ujjával végig is simít rajtuk. - Miközben a farka szétfeszíti az szádat?
Nagyot nyelek, tudom, innen nincs visszaút.
- Igen.
Louis elégedetten elmosolyodik, aztán a hajamba túr és bele is markol. Nem tudok szabadulni, de persze nem is akarok. Közelebb hajol, már csak pár centi választja el az ajkaink, de még mindig nem csókol meg.
- Később emlékeztess, hogy én is akarok rólad ilyen képet. - szól, aztán végre elengedi a hajam, így rá tudok hajolni a szájára. Hevesen csókol vissza, de nem követelőző. Most inkább én vagyok a kiéhezett. Felállok, és azzal a lendülettel őt is magammal húzom.
Az ágyhoz hátrálunk. Ellenkezik, de most ő kerül alulra, nem hagyom magam. Lába közé helyezkedek és erősen nekinyomom az ágyékom. Tudom, hogy nem akar passzív lenni, és el is fogadom. Viszont az nem jelenti azt, hogy nem is játszhatok vele úgy, ahogy én akarok.
- Rendőrség! Kinyitni! - halljuk mindketten az ajtó irányából.
Szétrebbenünk abban a pillanatban.
- Mi az franc? - kérdezi szaporán véve a levegőt.
- Ezt akkor most ki kéne nyitni? - pillantok rá riadtan.
- Ha nem nyitod ki, akkor is bejönnek, szóval mássz le rólam. - feleli, mire én csalódottan lekászálódom az ágyról.
Felizgultan, mérgesen nyitok ajtót. Ha nem egy rendőrről lenne szó, most biztosan felrúgnám, amiért megzavart.
- Rutinellenőrzés. - közli a jelvényes. - Van bármiféle illegális szer a helyiségbe?
- Nincs. - felelem és hátrapillantok Louisra. Szerencsétlen próbál olyan testhelyzetet felvenni, amiben nem látszik a merevedése.
- Beengedném a kutyát, ha nem probléma. - mondja a rendőr.
- Épp pakoltunk, mert hamarosan hazamegyek. - magyarázkodok a rendetlenségre pillantva.
A rendőr parancsot ad a kutyának, aki gyorsan szaglászni kezd.
- Megkérhetlek addig titeket, hogy kimentek a helyiségből? - szól. Jót szórakozom Louis arckifejezésén, akinek persze esze ágában sincs felállni, de nem tehet mást.
Megállunk az ajtóban, míg a kutya megszaglász minket is, hogy nem-e csempészünk ki valamit, de mikor tisztának ítél, kienged minket a folyosóra.
- Mi ez a sok ellenőrzés? - motyogom leginkább magamnak, viszont akkor beugrik valami. Theo ma le fog bukni. - Felmegyünk megnézni a többieket? - kérdezem Louist ártatlanul.
- Felmehetünk. - vonja meg a vállát. - Nekem úgy is fel kell mennem, mert az én szobámba is be fognak menni. - lenéz a nadrágjára. - Ezzel most úgy sem tudok mit csinálni.
Felnevetek.
- Átérzem. - bólogatok.
- Tiszta. - jön végre ki a szobámból a rendőr és a kutyája is.
Olyan gyorsan indulok meg az emelet felé, mint még soha.
- Hova sietsz? - lohol utánam Lou, de figyelmen kívül hagyom a kérdését.
Theo már a folyosón áll, mikor odaérünk.
- Mizu? - fordul felénk.
- Csak megnézzük mi a helyzet fent. - válaszolja Lou.
- Bent vannak nálad? - kérdezem Theot, a lehető legkedvesebben.
- Aha - bólint.
Türelmetlenül várakozom. A szívem a torkomban dobog. Ha most lebukik, végre bebizonyítom Louisnak, hogy nekem semmi közöm nem volt az egészhez.
- Tiszta. - jön ki az egyenruhás, nekem pedig leesik az állam. Nem lehet.
- Parker! - kiabál valaki, mire az előttünk álló kopasz rendőr felfigyel.
- Itt vagyok! - kiabál vissza.
- Gyere ide, találtam valamit! - halljuk a tizenegyes szobából a hangját. Az nem lehet...
Parker a kutyáját maga mellett tartva lép be a helyiségbe. Mindannyian odasietünk az ajtó elé.
- Szép. - mondja egy fiók előtt guggolva, aztán a kis walkie-talkiejához nyúlva beszélni kezd. - B2 jelentkezz!
Pár másodpercen belül választ kap.
- Itt B2, hallgatlak!
- Zárjátok le az épületet! - adja utasításba.
- Vettem! Küldjek fel valakit?
- Nem kell, ketten vagyunk! Vége! - fejezi be, aztán feláll és hozzánk fordul. - Kinek a szobája ez?
- Adamé. - vágom rá.
- Hol van most?
- Nem tudom. Valószínűleg vacsorázik, mint a többiek. - vonom meg a vállam és megpróbálok belenézni a fiókba, de túl messze van.
- Mi a teljes neve?
- Adam Baines. - válaszolja Louis.
- Szedd össze az összeset, én lemegyek velük és megkeresem a tulajdonosát. - szól a másik rendőrnek, aztán minket terelgetve elindul az étkezőbe. Kavarognak a gondolataim. Theo nem lehet olyan szemét, hogy más szobájában rejti el...
- Blake! Keress! - utasítja a németjuhászt, amint leérünk a földszintre. A kutyát mintha ágyúból lőtték volna, orrát a földhöz szegezve rohangálni kezd
- Történt valami? - érdeklődik Nancy.
- Találtak valamit Adam szobájában. - felelem.
- Mi? - kérdezi és követ minket, így már öten követjük a kutyát, aki egyenesen az ebédlőbe megy. Végigszaglászik mindent és mindenit, mígnem leül Adam előtt.
- Ez mit jelent? - kérdezi az egyik lány mellettem.
- Megvan a szag forrása. - felelem hitetlenkedve. A rendőr Adamhoz lép.
- Adam Baines?
- Igen? - kérdez vissza a megszólított.
- Letartóztatom kábítószer birtoklás vádjával. - szól Parker és felrántja a székről a fiút.
- Mi? Nem csináltam semmit! - ellenkezik, de Parker már hátra is bilincselte a kezét.
- Jogában áll hallgatni, minden, amit mondd, felhasználható Ön ellen a bíróságon.
- Nem én voltam! Louis rejtette el nálam, ebben biztos vagyok! Az ő szobájába van! - kiabálja. - Ő a drogos!
- Miért lenne nálam? - kérdez vissza Lou totál kiakadva.
- Hamarosan átkutatjuk az ő szobáját is. - feleli a rendőr, aztán átadja egy másik kollegájának. - Melyikőtök ez a bizonyos Louis?
- Én. - lép elő az említett.
- Gyere, kutassuk át a szobádat. - Megragadja Lou karját és elindul vissza az emeletre. Meg akarok szólalni. Ellenkezni akarok, hogy Louis biztosan nem drogos, de ettől csak rosszabb lenne a helyzet.
- Mondd, hogy nincs semmi nála. Ugye nincs? - suttogom Theonak a felfele úton. - Tudom, hogy téged gyanúsítottalak, de könyörgöm most ne így vágj vissza... - elakad a hangom. - Nem tettél a szobájába semmit, ugye?
A szívem a torkomban dobog. Nem vihetik el Louist. Nem, nem, nem.
- Nem én voltam. - suttogja vissza. - Mondtam neked, én nem csináltam semmit.
- Ezt komolyan mondod? - pillantok rá félig könnyes szemmel.
- Halál komolyan. - feleli. - Nem ártanék egyikőtöknek sem, már mondtam.
Bűntudatom támad. Végig őt gyanúsítottam, mert féltékeny voltam rá. Folyamatosan kerestem a hibáit, és közben nem figyeltem arra, hogy milyen ember is valójában. Félreismertem, mert egy féltékeny gyökér vagyok.
A liftben szorosan kell állnunk, mert eléggé szűkös a hely hat embernek és egy kutyának. Magam mellett lógatom a kezem, jár az agyam. Most mit fogunk csinálni?
Louis megérinti az oldalam, amire felé kapom a fejem. Bíztatóan elmosolyodik. Láthatja rajtam, hogy mennyire ideges vagyok.
Amikor Lou szobájához érünk, Adam, Parker, Louis, a másik rendőr és a kutya is bemegy a helyiségbe, hogy átkutassák azt.
- Elmondom mi lesz. - szól Theo és szembefordul velem. - Őrizetbe fogják venni.
- Mi? De ha nincs semmi nála, akkor hogy? - pánikolok.
- Kábítószer birtoklás gyanújával. Hinni fognak Adamnak, nem tehetnek mást, Louist is be kell vinniük amíg ki nem derül ki az igazi bűnös.
- De hát te is tudod, hogy ő csinálta... - suttogom. - Be fogják zárni!
- Nem, nem fogják, hidd el. Ide figyelj! - megfogja a két vállam is, hogy mindenképp a szemébe nézzek. - Tanúskodom mellette. - közli.
- Hogy? Hiszen te is tudod, hogy minden igaz rá!
- Már előfordult egyszer ugyanez. Régen. - feleli. - Most nincs időm elmagyarázni, de amint visszajövünk, mindent elmesélek. Maximum egy-két hétre visznek be.
- Akkor én már nem leszek itt... - suttogom megsemmisülten.
- Nem baj, megoldok mindent. - feleli. - Te menj szépen és ne aggódj.
- Nem, nem, nem! Nem megyek sehova. - ellenkezem, de megrázza a fejét.
- Harry, ne legyél hülye! Mit tudnál itt csinálni? A végén még téged is előállítanak, ha ennyit lábatlankodsz mellette, akkor viszont tényleg le fogják csukni, mert te nem tudsz nekik hazudni! - Tudtam, hogy igaza van. Én nem tudok most segíteni. - Utazz el, mielőtt még behívnak tanúnak. Hallod? Komolyan beszélek! Ezzel tudsz neki a legtöbbet segíteni! Értesz engem? - megrázza a vállam.
- Ígérd meg, hogy nem hagyod, hogy lecsukják! - könyörgök a könnyeimmel küszködve. - Nem hagyhatod...
- Nem fogom. Higgy nekem!
Én pedig hittem neki, mert nem tehettem mást.

___________FOLYTATÁS KÖVETKEZIK___________

Hát, ezt is megéltük, végre életemben először be is fejeztem egy elkezdett történetet.😂 Vagyis... az első részét.
Tudom, pont a legjobbkor hagytam abba, nyugodtan szedjétek le a fejem a komment szekcióban, de aztán a véleményeteket is írjátok meg az egészről🥰
Egyébként kézzel fogható könyv formában is elérhető már, erről az instagram oldalamon (_takemymedicine_) láthattok infókat és képeket^^

A profilomon már elérhető a második rész, tedd az olvasólistádba vagy a könyvtárba, hogy kapj értesítést az új fejezetekről❤