Coming Out |✔|

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑆𝑒𝑣𝑒𝑛

Egész nap feküdtem. Briana visszaadta a laptopomat, hogy legalább azzal el tudjam foglalni magam, mert amint megmozdultam, iszonyatos fájdalmat éreztem. Délelőtt bejött két rendőr hozzám, hogy felvegyék a vallomásom. Elmondtam, hogy mi történt, aztán azt is, hogy nem akarok feljelentést tenni. Ők is ugyan úgy meg voltak lepődve, mint a többiek, de nekik sem részleteztem, hogy miért, csak megkértem őket, hogy lehetőleg minnél gyorsabban végezzünk a beszélgetéssel. Nem voltam jól, kicsit sem és ez alatt nem feltétlen a fizikai fájdalmat értem. Lelkileg olyan állapotba kerültem, amiből nem tudtam szabadulni. Mintha bezártak volna egy szobába, ahol a falra vannak írva a tegnapi nap eseményei, én pedig nem tudom becsukni a szemem vagy elfordulni. Ha végre sikerült egy kicsit elterelni a gondolataimat, akkor viszont a fizikai fájdalom emlékeztetett a történtekre.
- Harry? Ébren vagy? - szólít meg halkan Briana.
Felé fordulok.
- Igen.
- Itt vannak a szüleid. Felküldjem őket?
- Nem kell, inkább lemegyek. - válaszolom. Még csak az hiányozna, hogy órákat itt legyenek. Gyorsan elmondom, hogy minden oké, aztán mehet mindenki a dolgára.
- Segítsek? - jön mellém, mikor felülök.
- Nem kell, megoldom.
Az asztalra pillant.
- Mennyi fájdalomcsillapítót vettél be?
- Hatot.
- Nem szabad többet, ma még alig ettél valamit.
- Nem vagyok éhes. - megpróbálok lassan felállni.
- Biztos, hogy ne küldjem inkább fel őket?
- Igen, biztos. - vágom rá.
Felegyenesedek, aztán teszek pár lépést előre. Elviselhető. Felveszek egy pólót, aztán el is indulunk együtt lefelé. Az emeletünkön senkibe nem botlok szerencsére, de amint a földszinten kiszállok a liftből, három ember is megbámul. Már biztosan mindenki tudja.
- Ott vannak. - mutat Briana az ablakhoz.
- Köszönöm.
- Odakísérjelek?
- Nem, dehogy.
- Sok sikert. - mosolyog rám kedvesen, aztán otthagy.
Odasétálok hozzájuk.
- Kicsim! - ugrik oda hozzám egyből anya. - Minden rendben van?
Bólintok. Apa nem jön oda, csak ül a fotelben, így én is leülök nagy nehezen.
- Hogy történt? - kérdezi anya.
- Nem akarok róla beszélni.
- A szüleid vagyunk, nekünk el kellene mondanod, ha másnak nem is.
- Tudjátok mi történt, miért részletezzem?
- Megerőszakolt?
- Valami olyasmi. - válaszolom.
- Mi az, hogy valami olyasmi? - kérdezi apa.
- Máshogy kellett volna történnie. Normálisan.
- Egyáltalán nem kellett volna megtörténnie. - jegyzi meg fújtatva.
- Sosem fogod elfogadni, ugye? - sóhajtok. Nem nézek rá, pedig tudom, hogy bámul. Éget a tekintete.
- Mit? Azt, hogy a fiam szopni akar?
Megremegek a hangsúlyától.
- Nem tudok megváltozni. - mondom halkan és félve rá pillantok. Utáltam azt a lenéző tekintetet, amit ilyenkor kaptam tőle.
- Mert nem akarsz. - mondja ingerülten. - Miért kell ezt csinálnod velünk? Mi ellen lázadsz?
- Nem lázadok.
- Akkor mi vezetett idáig?
- A szívem. - válaszolom logikusan.
- Nem. Fogalmad sincs arról, mit beszélsz.
- Tudom, hogy miről beszélek.
- Ez nem normális amit művelsz. Természetellenes.
- Kit érdekel? - tárom ki a karom - Csak önmagam akarok lenni.
- Nem vagy önmagad. Bárcsak sosem mondtad volna el, mi vagy.
- Mondd ki, apa. - vágom hozzá - Meleg. Mondd ki és fogd fel végre. A fiad meleg.
- Nem vagy a fiam. - rázza a fejét. Elkapom a tekintetem. Nem vagy a fiam. Ez az egy mondat jobban fájt, mint bármi, amit eddig mondott. A könnyeimmel küszködve próbálom összeszedni magam, mikor találkozik a tekintetem Louiséval. A gyógyszeres pultnak támaszkodva áll Zaynnel, és Anneval beszélgetnek.
Egy pillanatra elfelejtek levegőt venni. Nem hallucinálhattam annyira, hogy összekeverem Victoriával. Tisztán emlékszem rá, hogy ő volt ott, de mégsem. Bunkó voltam vele Mirandánál, de muszáj voltam megvédeni Brandont. Ismét megtalálnak az emlékek és érzések. Hallom a fejemben a hangját, mikor azt mondja, minden rendben lesz. Látom magam előtt, ahogy levetkőzik, ahogy megcsókol. Undorodom tőle, teljes szívemből.
- Már ő is? - ránt vissza apám hangja a valóságba.
- Mi? - fordulok vissza.
- Ő is buzi? - pillant Louisra.
- Hagyd őt békén.
- Mondjuk úgy is néz ki.
- Fejezd be. - emelem fel a hangom. Inkább szidjon engem, mint másokat.
- Az ő szülei vajon büszkék rá? - kérdezi ő is felemelve a hangját.
- Apa. Kérlek, fejezd be.
- Miért? Csak nem ő is megfektetett? - kötözködik még hangosabban. Ehhez mindig is értett. A körülöttünk lévők felénk fordulnak, apám pedig egyre idegesebb.
- Nincs vele semmi.
- Csodálkozom. - nevet fel.
- Hadd menjek haza. - kérem halkan.
- Hogy mi? - Kérdez vissza, pedig tudom, hogy hallotta.
- Hadd menjek haza. - ismétlem meg.
- Nem.
- Miért nem?
- Mert nem fogok miattad szégyenkezni.
- Nem tudok más lenni. Semmi értelme, hogy itt vagyok.
- Próbálj meg megváltozni. Azért fizettünk, hogy meggyógyítsanak.
- Ezt nem lehet meggyógyítani. Ez én vagyok.
- Addig viszont nem jössz haza, amíg pasikat akarsz behozni a házamba.
- És ha elköltözöm?
- Majd ha lejárt a három hónapod, visszatérünk rá.
- Hadd menjek haza. Nem érzem itt jól magam. - könyörgök, a torkomban hatalmas gombóccal.
- Az élet nem kívánságműsor. Jövő héten találkozunk. Addig gondolkodj el a dolgokon és ne állj ellen a gyógyulásnak.
- Ez nem betegség.
- Beteg vagy. - Meg sem hallja a szavaim. - Egyszer még hálás leszel nekünk.
- Nekünk? Anya nem tett semmit. - mutatok az említettre, aki azóta is csendben ül - Nem ő erőltette ezt az egészet. - Most sem szólal meg.
- Anyád nem tudja mennyi bajod lehet még az életben. - közli, aztán anyámra egy pillantást vetve feláll.
- Egy hét múlva jövünk. Hozzunk valamit? - kérdezi még utoljára.
- Nem. - mondom halkan, megölelem anyámat, aztán fájdalmas tekintettel nézem végig ahogy elmennek. Negyed órát sem szántak rám.