Coming Out |✔|

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑁𝑖𝑛𝑒𝑡𝑒𝑒𝑛

Egész héten követtem Theot, mégsem jutottam előrébb. A szobájába is bementem, mikor tusolni, vagy Louishoz ment, de nem találtam semmit. Nem értem. Hova rejthette? Talán Louis neki is elmondta, hogy sosem szabad a szobádban tartani semmit. De ha nem használja akkor mire kellett neki? Vagy csak így akarta ellenem fordítani Lout? Hát, mindenesetre sikerült, mert a barátom rám sem néz. Vagyis... A volt barátom. Miután megütött, nem kerestem és ők sem engem. Egyikőjük sem jött hozzám két napig. A folyosón levegőnek néztek, az ebédlőben mindig háttal ültek nekem. Vee sem állt velem szóba magától, csak mikor én mentem oda hozzá. Grace és Brian maradt az egyetlen pár, akik maguktól beszélgettek velem, így a szabadidőm kis részét velük töltöttem, a maradékot pedig vagy egyedül, vagy épp Gemmával és Liammel akik bejöttek hozzám.
El voltam keseredve, megint úgy éreztem magam, mint Lou előtt. Egyedül. Lassan teltek az órák, nem tudtam mit kezdeni magammal.
Két nap múlva kopogtatott be először a szobámba Zayn. Nem kérdeztem semmit, hogy miért jött, csak arra vágytam, hogy mondja el mi folyik itt. Sőt, bármit mondhatott volna, csak beszéljen velem. Elmesélte a történetet, de nem tudtam meg új dolgot. Eltűnt a drog, ennyi az egész sztori. Miután viszont elmesélte, hogy Theo kezdett rám gyanakodni először, nem bírtam tovább és kitörtem. A szavába vágva kezdtem panaszkodni a fiúra. Elmeséltem, hogy mindig ott van Lou közelében, hogy folyamatosan maga köré akarja csábítani és mennyire idegesít. Elmondtam a saját véleményemet is ezzel a lopással kapcsolatban. Nem mondott rá semmit, de nem is vártam. Elmondtam neki ismét azt is, hogy nem én voltam, és sosem tennék ilyet, mert tudom, hogy az anyukája műtéte függ a pénztől, innentől rajta áll, hogy hisz-e nekem, vagy sem.
- Már megvan a pénz rá. - válaszolta.
Meglepődtem, nem is kicsit.
- Mi? - akadt el a szavam. - Akkor miért csinálja? Megint függő?
Hevesen megrázta a fejét, aztán elmesélte, hogy a kórházban volt egy segélyszervezet az anyukájánál és ők gyűjtötték neki pénzt, Louis pedig csak ma tudta meg, hogy végre nem kell többet fizetniük. Duplán megkönnyebbültem a válaszán.
A harmadik napon végre bejött hozzám ismét Gemma. Felhívtam előtte, hogy hozzon el otthonról pár ruhát nekem, de egy sokkal nagyobb meglepetéssel érkezik.
- Anya - mosolygok rá meghatottan és megölelem. - Mit keresel itt?
Félve, gyengéden ölel vissza.
- Már előbb is be akartam jönni, csak nem tudtam. - mondja halkan. Gondolom nem akarta, hogy apa kiakadjon rá.
Gemma is mellénk lép.
- Már múlt héten beszéltem anyával, és elmesélte mi volt. Tényleg nem kell már itt maradnod? - kérdezi boldogan.
- Nem, már egy ideje nem.
- Akkor?
- Szerettem volna maradni. A barátaim és Louis miatt. - Mostmár csak azért szeretném, hogy lebuktassam azt a kétszínű Theot.
- Megismerhetem? - kérdezi anya halkan.
- Most nincs itt... - felelem, talán túl gyorsan. Nem kérdez rá, inkább csaknkedvesen elmosolyodik.
- Én már láttam, nagyon cuki - vigyorog a nővérem.
- Hol? - ráncolom a szemöldököm.
- Amikor vártam rád legelőször. Láttalak titeket elmenni arra. - mutat az étkező irányába.
- Szólhattál volna.
- Mi történt az arcoddal? - kérdezi anya az államat megragadva.
- Csak megütöttem. Nem figyeltem - hazudom. Sosem mártanám be Louist.
- Mégis mibe tudod így megütni?
- Lefejeltem az ajtót.
- És az egy baseball ütővel esett neked, vagy miért ekkora ez a folt? - vizslatja továbbra is a lila arcomat. Szerencse, hogy több nappal az eset után jöttek, így talán még ki tudom ennyivel magyarázni.
- Apával mi van? - váltok gyorsan témát. Nem tudom, hogy miért kérdeztem. Ő gondolom sosem érdeklődik irántam mostanában.
- Otthon van. - válaszolja anya és elengedi az állam. - Úgy tudja, Gemma és én vásárolni mentünk.
- Örült neked? - fordulok a nővéremhez. - Ők tudták, hogy hol voltál?
- Nem tudták pontosan, csak annyit, hogy dolgozom. Anya örült nekem nagyon - mosolyog az említett felé -, apa meg... Tudod milyen. Mostanában mindenkit ellök magától.
- Nem kérdezett rólam? - kérdezem most ismét anyámat, miközben az egyik fotelhez vezetem.
- Beszélgettünk sokat rólad. - válaszolja, amin őszintén meglepődök. Nem hittem, hogy érdeklem még.
- Mit?
- Nagyon nehéz volt neki végig. Meg kell értened, ő nem ebben a világban nőtt fel. Sosem látott még ilyen kapcsolatokat.
- Értem, de kitagadott. - vágom rá. - Ez nem megoldás.
Anya egy kisebbet sóhajt.
- Tudom. Sokszor felhozza, mikor beszélgetünk.
- Mit mondd pontosan?
- Hogy mit rontott el. Magát hibáztatja.
- Ez nem tőle függött. - válaszolom megrázva a fejem. - Úgy megmondanám neki amit őszintén gondolok... Nem én választottam ezt az életet. Nem én akartam a fiúkat szeretni. Egy olyan világban élünk, ahol elítélik a melegeket, miért akarnék az lenni? Sokáig magamnak sem akartam bevallani, te is tudod, mert már régen elmeséltem. Nem akartam csalódást okozni neki. Aztán szerelmes lettem egy fiúba, és végre boldog voltam. Őszintén boldog. Azt hittem ti is azok lesztek, hogy végre megtaláltam önmagam.
- Én örülök neked, tényleg. - szól közbe.
- Tudom. Ezért vagy itt. Apa meg otthon.
- Más világban nőtt fel. - ismétli.
- Ne védd, anya.
- De védem, ahogy téged is védelek.
- De miért?
- Mert szeretem. És téged is. - mondja mélyen a szemembe nézve. - Egyikőtiket sem akarom elveszíteni, értsd meg.
Megértem. Igaza van, semmi jogom számon kérni. Tudom, hogy szereti, hisz mindig is szerette. Ő volt az első szerelme, mikor még suliba jártak. Apa akkoriban versenyszerűen sportolt, és az egyik edzésük anyámék tornacsarnokában zajlott. Kilenc évvel idesőbb apa, ami abban a korban soknak tűnhetett, de anya volt elég bátor, és megszólította az edzés után. Ennek huszonhárom éve.
- Ő már nem akar látni akkor, ugye?
- Szeret téged, Harry. - simogatja meg a térdem.
- Ezt a Harryt nem szereti. - rázom a fejem. - A régit szerette. A normálisat.
- Ne gondolj így magadra.
- Hoztam neked pár dolgot. - szól közbe Gemma, hogy kicsit elterelje a témát. - Kijössz érte a kocsihoz?
- Nem mehetek, csak az ajtóig.
- Akkor idehozom. - mondja.
Azt hittem, hogy a pár dolog egyenlő maximum egy szatyor ruhával, Gemma viszont két bőröndöt maga után húzva, hátán egy hatalmas hátizsákkal tér vissza.
- Jézus, mit hoztál?
- Igazából, mindent. Emlékszel, múltkor már megbeszéltük, hogy nem akarsz hazamenni apa miatt. Nos... Elhoztam mindent. - mondja a tarkóját vakargatva.
- Azt látom - veszem el tőle a hátizsákot. - Ezeket le kell adni ellenőrzésre. Mindent átnéznek.
- Tudom, mondta valamelyik nővér, hogy hozzam ide nyugodtan, itt is át tudja nézni. - válaszolja.
- Mikor indultok? - kérdezi anya. - És mikor jöttök majd haza?
- Én már a jövőhéten megyek, mert nem kaptam csak egy hét szabit. - szól a nővérem. - Harry pedig ugye itt marad még ebben a hónapban.
- Majd nézek repülőjegyet. - bólogatok. - Mit vigyek? Mennyi cuccot?
- Maximum egy bőröndöt, mert kint úgyis vásárolunk.
Gemma mögött megjelenik Briana.
- Csak ezeket jöttem ellenőrizni. - mutat a bőröndjeimre.
- Csak nyugodtan - odalépek az egyikhez, és kicipzározva odatolom elé, aztán sorban a többit is. Felveszi a fehér gumikesztyűjét, hogy higiénikus legyen, és két perc alatt végig is néz mindent.
A hátizsákban van pár papír a gyógyszereimről amiket szedtem, illetve a dolgokról, amikre allergiás vagyok, így a recepcióhoz megyek Brianaval, hogy gyorsan végezzünk vele, amikor viszont vissza indulnék, a lábaim hirtelen megállnak. Ilyet nincs. Ilyen csak a filmekben van. Nem, nem, nem ez nem történhet meg.
Egy perccig csak állok, a papírokat szorongatva a kezemben. A szívem a torkomban kalapál, de tudom, nem maradhatok itt. Két nagy levegővétellel később elindulok anyáékhoz vissza.
- Itt is van - pillant felém Gemma, így mind a hárman rám néznek. Anya, a nővérem és Louis.
Kérdőn pillantok rá, nem tudom hova tenni, hogy mégis mit keres itt. Honnan jött és miért jött egyáltalán ide?
- Képzeld, Louis most jött arról - újságolja el anya a folyosó felé mutatva, ami átvisz a felnőtt részlegre. Mit kereshetett ott? Eddig is átjárt? Azt hallottam, hogy Betty sokszor átment, de Louist még sosem láttam.
- Igen, de én nem is zavarok tovább - feleli egy pillanatra sem nézve rám. Valószínűleg Gemma szólította le miközben felfelé tartott.
- Ne viccelj, csak most ismertem meg a fiam barátját! - ülteti le az anyám az egyik kanapéra, aztán hiába próbálok ellenkezni, engem is mellé. - Bocsánat - szólok oda halkan. Ez az egész rettentően kínos. Könyörgök ne buktass le.
- Mesélj magadról. - kíváncsiskodik anyám Louisra szegezve a tekintetét.
- Hát... Már elmeséltem mindent igazából. - Mi? Mikor? Ennyit beszéltek volna?! Csak alig tíz percre hagytam magukra őket!
- De azok csak alap információk voltak, én rád vagyok kíváncsi. A terveidre, arra ami érdekel.
- Nincs tervem még. - vonja meg a vállát.
- Mindenkinek van terve.
- Akkor velem valami baj van. - mosolyog rájuk. - Én csak szeretnék majd valahogy visszailleszkedni ha kijutok innen. Vállalok valami állást és talán még egy egyetemre is beiratkozok. - mondja lazán megvonva a vállát.
- Komolyan? - fordulok hozzá hirtelen, el is felejtve, hogy mi történt köztünk. Nekem még nem mesélt az egyetemről. Azt sem tudtam, hogy érdekli a továbbtanulás, eddig csak arról beszéltünk, hogy szeretne dolgozni valami normális helyen.
- Igen - bólint és végre a szemembe néz. Mivel egymás mellett ülünk, az arcunk is nagyon közel van egymáshoz. Hirtelen erős késztetést érzek, hogy megcsókoljam. Talán most nem utasítana vissza, ha anyámék előtt teszem.
- Mikor engednek el? - kérdezi Gemma, így elkapja a tekintetét rólam.
- Majd csak májusban. - válaszolja Lou.
- Hova szeretnél egyetemre menni?
- Azt még nem tudom.
- Tudsz esetleg spanyolul? - mosolyodik el a nővérem. Ne, légyszi, ne kezd...
- Csak egy kicsit, amit a sorozatokból megtanultam, de azzal nem mennék sokra.
- Hát, akkor vagy Harrynek kell visszajönnie majd, vagy neked megtanulni spanyolul. - Tudtam, hogy ezt fogja mondani.
Lou egy pillanatig csak pislog, végül visszamosolyog a nővéremre.
- Majd kiderül.