Coming Out |✔|

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝐸𝑙𝑒𝑣𝑒𝑛

Ismét eltelt négy nap, nekem pedig még mindig nem volt merszem megmondani Lounak a problémáimat. Boldog vagyok mióta megkaptam, ez nem is kérdés, de nagyon nehéz a hangulatingadozásaival és a hülye drog ügyeivel együtt élni. Eddig sosem kevert bele, mindig ő csinálta, a tegnapi napon viszont a segítségemet kérte, mert neki itt volt a nővére (akinek azt hittem, hogy bemutat, de nem tette), de ugyan abban az időben találkoznia kellett volna valakivel. Elmondta, hogy mit kéne csinálnom, hogy kéne, mikor kéne és pontosan hova vigyem utána. Belementem, mert úgy gondoltam, hogy akkor így végre megtudom, hogy hol tartják a cuccot. Valahol mélyen mindig is érdekelt.
A megbeszéltekhez hasonlóan, pontosan 16:45-kor lent vagyok a recepciónál.
- Mi újság, Harry? Neked nem Mirandánál kéne lenned ilyenkor? - kérdezi kedvesen Anne.
- Nem, ma elmarad a foglalkozás. - válaszolom, aztán megrezzenek egy idegen hangra, mikor tulajdonosa mellém lép. Louis elmondta, hogy hogy fog kinézni a negyven év körüli fickó, így egyből tudom, hogy mit kell csinálnom.
- Szia. - köszön Annenak.
- Travis, jó látni. - örül a pult mögött a fiatal nő.
A férfi, ezek szerint Travis, a pult pereme alá nyúl, én pedig remegő kézzel követem a példáját, ügyelve arra, hogy takarásban legyünk a kamerák elől.
- Sebastiannak hoztam pár cuccot - magyarázza Annenak miközben felém csúsztatja a kezét. Életemben nem dobogott még ennyire a szívem. Lassan összetalálkoznak az ujjaink, aztán átügyeskedi az én kezembe a kis csomagokat. Sikerül megfognom mind a... négyet? Nem tudom pontosan, csak tippelek, mert nem merek a kezem felé pillantani (bár nem is láthatnám, mert a perem alatt van, szóval mindegy), csak mereven bámulom a papírokat a helyes kézfertőtlenítésről, amik éppen előttem vannak a pulton.
- Máris adom a papírokat akkor... - fordul el egy pillanatra Anne, mire megragadom az alkalmat és becsúsztatom a pulóverem ujjába a tasakokat, de rettentően ügyetlen vagyok, annyira remeg a kezem, így az egyiket elejtem. Olyan gyorsan taposok rá, hogy egy kisebbet dobbantok is a talpammal, de szerencsére senkinek nem tűnik fel. Travis motyog mellettem valamit, de nem értem, és az az érzésem, hogy nem is akarom.
Anne visszafordul, én pedig ott állok, droggal a ruhám ujjában és a talpam alatt, az idegességtől összeszükűlt gyomorral és leizzadva. Szerencsére nem tűnik fel neki semmi, így higgadtan nézi, ahogy Travis kitölti a papírokat, aztán elveszi tőle és visszateszi a helyére.
Szerencsére a fizetés már le van rendezve, így nincs más dolgom, mint felvinni valahogy az emeletre, de ahhoz előbb feltűnés nélkül fel kell vennem a földről a leesett darabot.
- Meg is vagyunk akkor? - kérdezi a férfi, aztán átnyújtja a hátizsákot, ami eddig hanyagul a hátán lógott.
- Igen, minden oké. Mikor várhatjuk?
- Talán már a jövő héten. - feleli, én pedig már tényleg nagyon hülyén érzem magam, hogy csak ott állok mellettük.
- Lassan már nekem is be kell költöznöm, mert megőrülök tőle. - nevetgél, aztán int és végre valahára, lelép.
- Nagyon érdekes lehet. - mondja nekem Anne, mire felé kapom a fejem.
- Mi? - kérdezem idegesen.
- A kézfertőtlenítős szabályzat. Meddig olvasod még? - mutat a papírra, amit azóta is folyamatosan bámulok.
- Jaaaa, csak elbambultam. - erőltetek magamra egy vigyort, aztán a lehető legtermészetesebb módon lenézek a cipőmre.
- Kéne majd egy új cipőfűző, mert ez már olyan elhasznált, hogy mindig kikötődik. - közlöm. - Felírnád majd nekem kérlek a listámra?
- Majd csak kedden megyek vásárolni, szóval addig ki kell bírnod ezzel. - válaszolja. - De persze, felírom.
- Köszi. - lehajolok, és úgy teszek, mintha bekötném a cipőm, de közben felkapirgálom a padlólappal eggyévált tasakot és gyorsan a zsebembe rejtem a többivel együtt.
- Jó munkát - köszönök el tőle, aztán elindulok fel. A gyomrom folyamatosan lifttezik, hányingerem van. Soha többé nem vállalom ezt el. Belepusztulok az idegességbe.
Sietek, de mintha a lift is lassabban menne, mint alapból. Mikor végre felérek a harmadikra, gyors léptekkel robogok végig a folyosón, el az előző szobám előtt.
- Harry! - kiabál utánam valaki én pedig ledermedek. Eva az. Mit keres egyáltalán itt? Nem éjszakás ma?
A szívem őrült sebességgel kalapál, úgy érzem mindjárt elájulok.
- Igen? - erőltetem magamra legártatlanabb mosolyom.
- Mégis mit csinálsz?
Lebuktam. Már biztos rendőrt is hívott engem meg bezárnak és soha többé nem látom a napfényt sem.
- Én... - motyogom és agyalni kezdek, hogy mivel tudnám kimagyarázni magam, de ilyen stressz mellett semmi nem jut eszembe.
- Azt hittem megbeszéltük a szabályaidat.
- A szabályaimat? - kérdezek vissza hirtelen, de aztán gyorsan kijavítom magam. - A szabályaim! Igen, tudom már. - helyeselek ártatlan szemekkel.
- Akkor mégis mit keresel itt? Ez a harmadik emelet, te meg a másodikon laksz. - mondja az egyik szemöldökét felhúzva, félig mosolyogva. Kedves nő, de annál szigorúbb.
- Én csak... A megszokás. - válaszolom frappánsan, mire mégjobban felhúzza a szemöldökét.
- Harry, drágám, már több, mint egy hete nem ezen az emeleten laksz. - néz rám rosszallóan. - Gyere, lekísérlek. - mondja ellentmondást nem tűrő hangon.
Életemben nem voltam még ennyire beszarva. De tényleg.
Végig remegtek a lábaim, míg nem értünk a szobámig.
- Szükséged van valamire? - kérdezi.
- Nem, köszönöm.
Egy percig csak fürkészi az arcom, aztán elindul ki.
- Este is én leszek, ne hidd, hogy ellóghatsz. Figyelni foglak. - teszi hozzá.
- Nem csinálok semmi rosszat.
Megáll az ajtóban és visszafordul.
- Te nem, de Louis szokott. Észrevettem, hogy átjár hozzád. - közli.
- Mi... Mi csak... - dadogom, de megrázza a fejét.
- Nem érdekel, bármi is van a háttérben. - szögezi le. - Nem tartoztok magyarázattal, csak nem akarom, hogy belevigyen a rosszba. - Már elkéstél.
- Nem fog. - felelem, és remélem, hogy elmegy.
- Őt is figyelem. - válaszolja. - Vacsorázni majd menj le. - búcsúzik, aztán becsukja az ajtót.
Akkorát sóhajtok, hogy megfájdul a tüdőm. Most mit kéne csinálnom?
Lou megmondta, hogy semmiképpen ne vigyem a szobámba, semmihez ne érjen még a zacskója sem. Egyenesen a raktárba kellett volna vinnem, most viszont Eva figyeli minden lépésemet, így nem tudom mitévő legyek. Végül csak leülök az ágyamra, és meg sem merek moccanni, míg Louis ide nem ér.
- Siker? - kérdezi mikor benyit.
Megrázom a fejem.
- Mi? - rázza a fejét - Nem jött el? Lebuktál? Mi van? - sürget.
Kiveszem a zsebemből a tasakokat és megmutatom neki.
- Nem tudtam elvinni, Eva elkapott, hogy mit keredek fent.
- Elviszem én. - nyúl a kezemben tartott csomagokért, de elrántom a kezem és ismét zsebre vágom.
- Téged is figyel. - avatom be.
- Mit keres egyáltalán itt? Ma nem kéne dolgoznia.
- Tudom, de nem mertem rákérdezni.
- Itt nem maradhat. - gondolkozik a fejét fogva. - Mihez ért hozzá?
- Csak a zsebemben volt, meg a kezemben. - felelem, aztán eszembe jut, hogy elejtettem az egyiket. - Na meg a bal talpam alatt.
- A talpad alatt?
- Elejtettem, és rá kellett lépnem. - magyarázom.
- Elejtetted? - kerekedik ki a szeme.
- Igen.
- És ráléptél? - kérdezi megfeszülve.
- Igen. - bólintok, de nem értem mire ez az idegesség.
- Mutasd. - lép gyorsan közelebb.
- Mi? Miért? - lehajolok és elkezdem kikötni a cipőm, mire a vállamnál fogva felránt.
- Nem a cipődet, te barom. A tasakokat. Mutasd.
Kiveszem ismét a zsebemből és felé nyújtom.
- Tudtam. Istenem... - nézegeti idegesen.
- Mi a baj?
- Ezek nagyon érzékenyek. - mutatja felém az egyiket. - A legapróbb érintés is bármikor kiszakíthatja őket.
- Mi? De miért?
- Mert ezek vízben oldódnak. - magyarázza. - Azért kell ilyen, hogy a tasakot se találhassa meg senki. Beledobják a vízbe, vagy valamibe, és már fel is oldódott. Olyanok, mint azok a mosókapszulák, tudod. - felém mutatja az egyik kis zacskót. - Nézd. Kiszakadt. Biztosan erre léptél rá.
- Igazából konkrétan ráugrottam, mert nagyon megijedtem. - vallom be sajnálkozva.
- Vedd le a cipőd. - utasít, én pedig engedelmeskedem. Megfordítja és fejjel felfelé leteszi az egyik székre. Leveszem a másikat is, hogy ne nézzek ki olyan hülyén, majd felveszem a papucsomat.
- Hogy visszük el a helyére? - kérdezem.
- Nem tudom. Majd én elviszem, rám nem gyanakszik annyira.
- Pont, hogy rád gyanakszik. - javítom ki.
- Akkor mit tanácsolsz, nagyokos? - kérdezi idegesen. Máskor biztosan rászólnék, hogy ne gúnyolódjon, de most én vagyok a hibás, hogy ide jutottunk.
- Várjuk meg a vacsit. Majd kitaláljuk.
- Nem maradhat itt addig. Le kell fertőtleníteni a dolgokat.
- Akkor ott is, ahol ráléptem? Lent a recepción?
- A takarítók fel fogják takarítani, ne parázz. Csak a szobádra figyelj meg a cuccaidra, mert ha rajta van a szagod, a kutya megtalálja.
- Ezért nem találtak nálad semmit? - emlékszem vissza.
- Igen. - bólint. - Lefertőtlenítettem mindent. Meg amúgy is, én nem vittem a szobámba, szóval csak a kezemet kellett.
- Még mindig bűntudatom van. Ha akkor lebuksz... - abbahagyom a mondatot, mert nem is akarok belegondolni, mi lett volna akkor.
- De szerencsére nagyon okos és felkészült vagyok. - mosolyodik el végre és hozzám hajol, hogy adjon egy puszit. Csak egy puszi, de máris rosszul vagyok. Megfogom a derekát és magamhoz húzom, hogy belefúrhassam az arcom a nyakába és halálra öleljem. Örülök, hogy nem haragszik rám.
- Imádom, hogy ilyen pici vagy. - súgom a bőrébe, mire megböki az oldalamat.
- Nem vagyok pici. - kéri ki magának és eltol. - Alig vagy egy fél fejjel magasabb.
- De én még növök.
- Én is. - közli sértetten.
- Nem, te már túl öreg vagy. - vágom rá, mire ismét belefúrja az ujját az oldalamba. - Mit akarsz csinálni vacsiig? - váltok témát.
- Vedd le a nadrágod. - vágja rá, mire kikerekedik a szemem. Most tényleg... - Hülye, csak azért, mert rajta van a szaga ennek a fosnak. - emeli a magasba a tasakokat.
Kibújok a nadrágomból és leteszem a székre. Ráteszi a kábszert és becsomagolja, hogyha bejön valaki, ne lássa.
- Látod, már most kitaláltam, hogy hogy viszem fel. - mutat az összegöngyölt ruhára. - Úgy teszek majd, mintha a fürdőbe vinném, de útközben beugrom és leteszem. Aztán kimosom a gatyád. - teszi hozzá.
Egy alapos kézmosás után, befekszünk az ágyba és összebújva tovább nézzük a sorozatunkat, egészen a vacsoráig.