Relapse ✔

four- All you ever do is make me (cry)

[ötletem sincs milyen Max Aston Martinja, de itt lesz legalább három ülése haha]

Percekkel később már az ágyamon voltunk, a hátunkat a falnak döntöttük, miközben a fejem Max vállán pihent. Magamban csodálkoztam, hogy nem éreztem kellemetlennek a helyzetet, inkább megnyugtatott.
- Mikor engedik ki?- halkan törte meg a csendet, amibe néha belezavart a lent szórakozók hangja.
- Ha minden jól megy akkor holnapután. Anya azt mondta amikor bevitték a mentősök már magánál volt.

Újabb öt perces csönd következett.
- Sajnálom a tegnapit.- Max mondatára halványan elmosolyodtam. Valahogy mindig ez volt a megszokott közöttünk, akár együtt voltunk akár nem. Kellett mindkettőnknek az idő, hogy elfogadja a hibásságát.
- Én is.
- Milyen egy káosz páros lehettünk, nem?- hitetlenül elnevette magát. - Képesek voltunk összeveszni azon, hogy a másik kiöntött valamit.
- A drága kanapéra öntötted a kedvenc kávémat, egyértelmű, hogy kiakadtam Max.- forgattam meg a szemeimet, de nem tudtam nem mosolyogni az emlék hatására.
- Mindenki azt mondta, hogy rosszak vagyunk egymásnak, mégis kitartottunk. Mi történt?- az utolsó kérdést alig motyogva mondta ki, úgy éreztem nem is nekem szánta. A mosolyom pillanatok alatt eltűnt az arcomról.
- Meg akartuk mutatni, tévednek. De rájöttünk, hogy mégiscsak igazuk van. Két forrófejű nem fér meg egymás mellett.- drámaian megváltozott a szoba hangulata. A kezdeti kellemes csendet felváltotta az elletettje, úgy éreztem, hogy fojtogat a régi dolgok felemlegetése.
- Igen. És vége lett.

Vége lett. Vége lett egy kapcsolatnak és egy barátságnak is.
Nem szólaltunk meg többet, nem is tudom mennyi ideig ültünk egymás mellett némán. Az egyik pillanatban még a szemben lévő falat bámultam, a másikban pedig már világos volt és az ágyban feküdve nyitottam ki a szemeimet.
Kellet pár pillanat mire feldolgoztam mi történt. Előző este úgy tűnik bealudtam és Max volt az akinek a segítségével kényelmesen elhelyezkedtem. A szemeimet megdörzsölve, a kezembe vettem az éjjeliszekrényen pihenő telefonomat és rápillantottam a két új üzenetemre.

Anyu: Ma kilenctől ötig van látogatás, gondolom sokáig alusztok, jöhetsz amikor szeretnél.
Anyu: Micknek még nincs ott a kocsija. Megtennéd, hogy őt is felveszed útközben?
Lisa: Persze, nemsokára indulok.

Megnéztem az időt, már majdnem dél volt, úgyhogy gyorsan felpattantam és felkaptam pár ruhát. Lent megtaláltam a konyhában ücsörgő reggeli álmossággal küzdő társaságot, akik a késői reggelijüket eszegették. Én elcsentem Norris egyik vajjal megkent pirítósát, eközben írtam egy üzenetet Micknek, hogy fél óra múlva felszedem.

- Héé!- Lando kómás de felháborodott szemekkel és enyhe fáziskéséssel nézett fel.
- Mi ez a nagy sietség?- kérdezett rá Isa, miközben Lando tányérjára tett egy másik kenyeret. Neki persze felcsillant a szeme, mint egy kisgyereknek, aki cukrot kapott az anyjától.
- Bemegyek Marlenehez Mickkel.
- Ugye tudod, hogy még nincs kocsid?- Pierre belekortyolt a teájába és érdeklődve pillantott rám. Két másodpercig csak bután néztem rá, majd a tenyerembe temettem az arcom.
- Te jó ég, kellett nekem olasz csapathoz mennem!- sóhajtottam fel. - Most, hogy a fenébe jussak el oda?
- Elviszlek.

Max pontosan a mondatom végére lépett a konyhába. Már ő is fel volt öltözve, kék farmerben és fehér pólóban tette be a bögréjét a mosogatóba, majd a pultnak dőlve újra rám nézett.
- Ebben biztosak vagytok?- Carlos gyanakodva összeráncolta a szemöldökét. Egyszerre bólintottunk. - Sosem foglak megérteni titeket, komolyan.
- Adjátok át, hogy pusziljuk Lennyt!- Cate elvigyorodott és rám kacsintott.

×××××

Talán mindenki eltudja képzelni Mick fejét, amikor a piros Ferrarim helyett egy fekete Aston Martinnal álltam meg előtte, egy meglepetésvendéggel a volán mögött. Egyértelmű, megdöbbent.
Persze ez a döbbenet egy percig sem tartott, amint beszállt már megszólalt.
- Mi lesz veletek ha meglát egy fotós?